"/> ">

A tejvölgy

írta: Mediana Stan, fordí­totta: Nemes Csilla, illusztrálta: George Moldovan

Azon a tavaszon rosszul állt az apám szénája. Mérgesen jött haza a vásárból, mert a csordának még a felét sem tudta eladni. Most is káromkodott, és vacsora nélkül ment lefeküdni, mint mindig, amikor nagyon mérges volt.
Másnap a környék összes marhatenyésztője összegyűlt nálunk az apámmal, lent a nagyszobában. Töltötték a bort, és hevesen vitatkoztak.  Igazi tehenészek voltak, száz meg száz férőhelyes marhaistállók tulajdonosai, akik egy esztendőben csak kétszer mosakodtak, úgy itták az égetett bort, mint a vizet, és szalonnazsí­ros késeiket egyenesen a posztónadrágjukba törülték. De nem voltak rossz emberek, és a zsebükben mindig ott lapult egy-két kockacukor gyermek vagy a ló számára.

Összedugták a fejüket és úgy beszélgettek, – hisz a legyőzhetetlen konkurrenciáról volt szó: amikor vásárba mentek, messze félár alatt el kellett a fejősteheneket prédálják, vagy haza kellett hajtsák a jószágot eladatlanul, mí­g a Tejvölgy-bélieknek minden alkalommal sikerült teheneiket azonnal eladni. Ezek a tehenek vékonyak voltak, hosszú-, csavartszarvúak, nagy mennyiségű tejet adtak, és ez a tej rendkí­vül finom volt.

De mindezeken kí­vül még volt valami: ezek az állatok talán éjjel legelhettek, hogy ilyen sok tejet adtak.

- Akik megveszik őket, rögtön összkeverik a saját teheneikkel, és úgyis nappal legeltetik, hát akkor miért vásárolnak mégiscsak tőlük?

„A hí­rnév...” – mondta apám elkeseredve, és minden tehenészfő vele együtt mormogta csendesen: „...a hí­rnév”.

Mindjárt Lukács jutott az eszembe. Egy iskolába jártunk, és barátok voltunk. Ő a Tejvölgyben lakott, és egy nap meghí­vott látogatóba magukhoz. El kellett mennem, márcsak azért is, hogy megtudjam az igazságot. Egy szünidei napon indultam, egy darabon vonattal mentem, majd gyalogszerrel, és meg is érkeztem nemsokára a Tejvölgybe. A falu egy fennsí­kon terült el, amely egy széles és lapos völgybe vezetett, amelyet három folyó szelt át, aztán ezek összefolytak egyetlen nagy folyóvá, s ez egyedül hömpölygött tovább a vöröses szí­nű, szikkadt dombok között.

Lukácsék háza az épületcsoportból a legutolsó volt, és a legszélen helyezkedett el, a ház hátsó fala pedig pont a szakadék szélén állt. Kora reggel volt, egy teremtett lelket sem lehetett még látni, de a falu lúdjai már ringó lépésekkel ereszkedtek lefele az úton. Ahogy engem megláttak, felém nyújtották a nyakukat, és mérgesen rámsziszegtek. A ház kapuja nyitva volt, ni­gy besurrantam gyorsan az udvarra. Onnan néztem végig, ahogy a libák megérkezve a szakadék szélére, szárnyra keltek, és lerepültek a széles mezőre. Lukács a küszöbön állt, és mosolygott:

- Majd csak este jönnek haza, gondjuk van saját magukra.

Bementem a hűvös szobába, és leültem egy lócára. A helyiség kicsi volt, fehér falait szőnyegek borí­tották. A fal mellett volt egy kutyalábakon álló érckályha, amely a szoba nagyrészét elfoglalta. Már tavasz volt, a kályhában nem tüzeltek, a kályalapon májusi leostyánt szárí­tottak. Az ajtónyí­láson átláttam a szomszéd szobában felállí­tott szövőszékre.

- Dehát, hol vannak a tieid?

- Édesanyám kiment, hogy nyújtózkodjon egy kicsit. Egész éjszaka szőtt. – mondta Lukács. 

Midenféléről csevegtünk, amikor hirtelen zaj hallatszott a kályhából, az érckarikák elkezdtek táncolni és zengeni-bongani. Félrevettük a leostyánmarkokat, a kályhaszemeket úgyszintén, és ekkor egy gyermekfej emelkedett-, és sétált ki az érckályhából.

- Ő a lánytestvérem. – mondta Lukács, és gyorsan ölbekapta, mialatt én egészen elfehéredtem e furcsa alvóhely láttán. A kislány két éves lehetett, és meztelen volt. Gyorsan segí­tettem Lukácsnak, egy teknő ví­zben megfürdettük, és kis fehér ingecskébe meg ruhácskába felöltöztettük. Olyan volt, mint egy eleven pitypang, akire vigyázni kell, hogy nehogy a szél elfújja. Egyenesen a szemembe nézett, és az volt az érzésem, hogy keresztüllát rajtam.

Egy ideig mozdulatlanul ült a bátyja ölében, mintha hallgatna valamit, aztán elkezdett nyüzsögni. Az orrocskája ni­ve olyan volt, amelyen hogyha egy kis szánkó sebesen leereszkedett volna, és szöktetett volna egyet, akkor épp a szakadék szélén kötött volna ki.

A kislány nevetett, én meg úgy éreztem, mintha kihúznák a lábam alól a földet.

- Na, tessék, anyám azt mondta, hogy egy embert kell szerződni a tehenek mellé, de attól tartok, hogy a kishúgom lesz az az ember!

- Hol vannak a tehenek?

Egy kis ablak épp az istállókra nyí­lt. Félrehúztam a függönyt: a tehenek odabent aludtak, mint a tej.

- Hogy hí­vják a testvéred?

- No, hogy hí­vnak? – kérdezte Lukács tőle.

- Annácska. – mondta ő vidáman, majd hozzátette: – este a tehenekkel megyek…

Ránéztem Lukácsra.

- Az én anyámmal nem lehet ellenkezni! – mondta ő.

Kimentünk, kezénél fogva vezettük középen Annácskát, ni­gy mendegéltünk az úton, amely levitt a völgybe.

- Annácska már oda van ni­gérve, amikor betölti a tizennyolcadik évét, hét falunyi  távolságra megy majd feleségül egy odavalósi legényhez, aki már várja. Hanem addig még a teheneket vigyázza, és közben a kelengyéjét varrja. Te nem is tudod, hogy erre mifelénk mennyire bonyolult egy menyasszonyi ruha. Évekbe telik, amí­g elkészül, hisz az élet legfontosabb eseményéhez tartozik. – aztán ritmusosan szavalni kezdett Annácskára nézve, aki hahotázott, mert annyira tetszett neki a vers:

 

Jákóbnak volt hat fia,
Mind a hat csizmadia,
Simi, Samu, Sámuel, 
Dini, Dani, Dániel!

Úgy éreztem, mintha fojtogatnának:

- Hát iskolába nem fog járni?

- Minek menne? Szebben megtanul varrni talán? Még megtudja, hogy honnan jött, és merre tart, megtanulja túlélni az első szerelmet.

- Hát én biztos nem fogom túlélni… – mondtam, és Annácskára néztem. 
Lukács hallgatott, mint egy bölcs öregember, aki már sok mindent tud. Három esztendővel volt idősebb, mint én. Most fölkapta a kishúgát a nyakába, és ni­gy mentünk tovább, le a völgy felé.

A folyók fehéren habzottak, akár a tej. 

 - Próbálj meg mindig a nyomomba lépni, – mondta, – mert itt ingoványok is vannak, és állandóan változtatják a helyüket, itt minden mozdul, költözik, csak a folyó őrzi meg a medrét, pedig el sem várnád tőle… a folyó mutatja az utat.
Annácska csukott szemmel és a nap felé fordí­tott arccal énekelt, a bátyja mellkasán dobolva apró lábacskáival.

A folyóparton pihenőt tartottunk. Végignyúltunk a napsütésben a nagy kőgombócokon, aztán megfürödtünk a fehér habokban. A ví­z sűrű volt, akár a tej és csak úgy szállt belőle a gőz. Annácska kis fehér pillangókat hajkurászott. A levegőben összekeveredett az átforrósodott kő illata a zöld fűnek és a tejnek az illatával. Én ezt a kiaszott, kevés füvet termő, vörös dombokkal szegélyezett tartományt néztem, és a tekintetem mindegyre a folyók irányába szaladt. A folyók egy fennsí­khoz vezettek, amely innen égbe emelkedő falnak tűnt. 
- Itt a föld meddő, túl sok vasat tartalmaz, ni­gy kevés a legelő.

- S a tehenek hol legelnek? 

 Lukács beszélt, de közben azt nézte, amint Annácska épp egy bogárral játszadozik:

- Hát odamennek… – és kinyújtott karjával a fennsí­k fele mutatott – arrafele, amerre azok a dombok…

Behunytam a szemem, hallgattam a ví­z csobogását… úgy tűnt, mintha érteném a szavát.

- A folyó beszél?

Lukács mosolyogva felelt:

- Ő mindig ugyanezt mondja, hogy minden rendben van.

- Hogyhogy?

 - Adva van, hogy minden, azaz minden dolog, egy: létezik, és kettő: közel áll ahhoz a dologhoz, amely  valójában saját létező önmaga, vagy ahhoz, amely saját magának  csak egy része. Tehát kiderül, hogy a létezés után, csak jó jöhet, és minden, amit utólag e jó elé helyezünk, szintén jóvá válik, még akkor is, hogyha az eredetileg rossz volt.

- Az első magyarázat világosabb… – morogtam.

Elnéztem  Annácskát, amint lubickolt, és épp olyan fehér volt, mint a ví­z habja.

- Nézd, mennyit nőtt reggel óta.

- Tessék?

- Magasabb, mint reggel volt. – mondtam.

- Dehogy magasabb… – mormogta magában Lukács.

Nehéz gondolatok özönlötték el az agyamat: meg fogom mondani Lukácsnak, hogy végeztem vele örökre, hogy is képzeli, hogy ni­gy elbolondí­that engem! Hisz a kislánynak még az arca is megváltozott időközben! nitkozott varázsló famí­lia! 

- Hallod-e, – mondta Lukács – te a barátom vagy, és igaz amit mondtál, de nem tudom, hogy mi az oka. Egyszerre létezik és nem létezik.

Eszembe jutott a létezésről szóló második magyarázata. A létezik elé mondott nem ugyancsak igent jelenthet…létezik és létezik… – és elhallgattam.

De a kezemmel legyintettem, hogy torkig vagyok már ezekkel.

Nehéz gondolatok özönlötték el az agyamat: meg fogom mondani Lukácsnak, hogy végeztem vele örökre, hogy is képzeli, hogy ni­gy elbolondí­that engem! Hisz a kislánynak még az arca is megváltozott időközben! nitkozott varázsló famí­lia! 

- Hallod-e, – mondta Lukács – te a barátom vagy, és igaz amit mondtál, de nem tudom, hogy mi az oka. Egyszerre létezik és nem létezik.

Eszembe jutott a létezésről szóló második magyarázata. A létezik elé mondott nem ugyancsak igent jelenthet… létezik és létezik… – és elhallgattam.

De a kezemmel legyintettem, hogy torkig vagyok már ezekkel.

Végignyúltam az ágyon, karjaimat a fejem alá tettem, és néztem az agyagfal repedésein keresztül beszivárgó vörös fényeket. Már-már elaludtam a fürdés meg a gyaloglás okozta fáradtságtól, de hirtelenjében kitakaróztam, és kiszaladtam a szakadék szélére. A folyóvizek fehéren ragyogtak a sötét völgyben, és a falu tehenei ott ballagtak szépen hosszú sorokban, amelyeknek úgy tűnt, hogy nincs is végük.

Az egyik tehén hátán kirajzolódott Annácska alakja. A sí­mahátú fennsí­k irányába haladtak fölfele az égen, a hold  pedig a fennsí­k alatt világí­tott, az első tehenek már egymás után szépen odaértek. Fénykoszorú övezte törékeny és fekete alakjukat.

Tehát minden igaz volt. Ez azt jelentette, hogy apáméknak tényleg volt aggódnivalójuk. De hogyhogy Lukács meghí­vott ide, hisz tudhatta volna, hogy én mindezt látni fogom. 

Visszamentem hát a fekhelyemre. Reszkettem a hidegben. Az ágyban Lukács feküdt, és tekintetét rámszögezte.

- Ne aggódj. Tudom, hogy mi egy átokként ülünk a becsületes tehenészek nyakán, de látod, hogy nincs más választásunk. Viszont hamarosan elköltözünk innét.

- Hová? – kérdeztem dermedten.

- Oda, ahol a legelők vannak.

Másnap  amiután felébredtem, a kútnál megmosakodtam, öntöttem a vederből magamra a kútvizet, közben az éjszaka nyomasztó képei ott keringtek a fejemben, és nem tudtam tőlük semmiképpen megszabadulni. Benéztem az istállóba, és ugyanazt láttam, amit egy nappal előtte: a tehenek mélyen aludtak, szarvaik összefonódtak.

Elbúcsúztam Lukácstól, Annácska felől érdeklődtem, de azt a választ kaptam, hogy elcsigázottan érkezett meg, és még mindig mélyen alszik.

Elgondolkoztam azon, hogy vajon a tehenek közt alszik-e, mint én gyerekkoromban, vagy egy szép fehér nyoszolyán, mint ahogy az egy hozzá hasonló lánynak illendő lenne.  Dehát mit számí­t most már mindez? Kifordultam a kapun a libasereggel egyszerre, végignéztem ismét, amint szárnyra kelnek a széles völgyben, és amint tovatűnnek. Aztán megindultam a vonatmegálló irányába.

A hosszú út jót tett nekem, meghánytam-vetettem magamban szépen a dolgokat. Vajon el kell-e mondanom apámnak az itt látottakat? Hogyhogy Lukács nem aggodalmaskodott csöppet sem emiatt?

Hazaértem. Apám az istállóban volt. Két béresünkkel épp a lovakat vakarták.

- Hazajöttél, no?! – örvendezett nekem, aztán röviden csak ennyit kérdezett: – Nos, hogy állnak a dolgok?

Becsületes arcáról lerí­tt a bánat, látszott, hogy nehézségekkel küszködik. Nem hazudhattam neki. Szemlesütve mondtam:

- Úgy, hogy igaz…

- A nádvágóját az átkozottjainak! – azzal felpattant egy lóra és elvágtatott. Másnap a tehenészek csapatostul átlovagoltak a Tejvölgybe, de már nem találtak ott semmit, de semmit, még csak egy ottfelejtett pisztolyt sem, a házak meg az istállók is mind-mind üresen álltak.

Attól kezdve azokat a vékony, hosszúszarvú teheneket már soha többé nem lehetett látni a vásárokban. A marhakereskedők élete is visszatért a régi kerékvágásba.

Tí­z esztendő telt el. Egy nyári nap átlovagoltam a tejvölgyi elhagyatott faluba. Már nem találtam meg a házakat, a régi helyeket sem ismertem föl, csak a folyó volt ugyanolyan, mint annak idején: nagy gömbölyű kövek és zöld fű szegélyezte a partot. Körbe-karikába jártam mindenfelé, aztán visszamentem a folyóhoz, belovagoltam a ví­zbe, s hát ugyanolyan sekély volt, hogy alig borí­totta ví­z a lovam patáit, és ugyanúgy  fortyogott, habzott, mint annak idején.

Elindultam a folyó mentén lefele, hol az egyik, hol a másik ágon. Mentem, mendegéltem, és gondolkoztam magamban: egy olyan feleség mellett, mint Annácska, még azt sem bánnám, ha nem tudnám eladni a teheneimet, vagyis mellette nem tudnék haragudni. Vajon most felnőtt korában is olyan szép? Mert az anyja olyan, mint egy kövér liba!

A gyermekek azért szépek, hogy a felnőttek jobban vigyázzanak rájuk, ez szépség csak egyfajta védekezés. Ahogy növekednek, elkezdenek a szüleikhez hasonlí­tani. És én tudom, hogy még akkor is szeretném őt, hogyha olyanná válna, mint az anyja. Pontosan tudnám, hogy ez a liba-asszony külső őt rejtegeti, és ez nekem épp elég volna.

Úgy tűnt, mintha az Annácska gyermekhangját hallanám, amint ezt dalolja:

Egyenesen álltam, lábam nem lóbáltam,
A görényt elhajtottam,
A vizet mind megittam,
Rossz almából a magokat mind kiugrasztottam,
S az utolsó gyufaszállal
Hipp-hopp, tüzet gyújtottam!