"/> ">

Egy zöldszí­nű kukac a sárga cérnával fércelt mesében

írta: Mediana Stan, illusztrálta: Ráduly Melinda, fordí­totta: Nemes Csilla

- Mit csinál András? Nem bukott meg? – kérdezte egy barátom, aki látogatóba jött hozzánk, tudván, hogy ez az András nevű kisfiú mérhetetlenül lusta volt. Jobbanmondva sosem volt kedve a tanuláshoz, semmi nem érdekelte a görizésen, meg a biciklizésen kí­vül. 
 - András hihetetlenül megváltozott. Most első a tanulásban, szinte alig lehet ráismerni, mintha tényleg maga a Kí­váncsiság Kukaca bújt volna ebbe a gyerekbe, mint ahogy ő azt nekem előadta... már bocsánat, Kí­váncsi Kukac Úr!
 A barátom csak ámult-bámult, nem hitt a fülének.
 - Miii?
 - Hadd mesélem el...
 Idén ősszel, amikor a nagyszüleinél nyaralt, egy gyümölcsösön át vitt az útja, ahol András megállt, és megevett egy körtét. És ezután azt érezte, hogy körülötte minden megnő, és ő már nem lát az óriási fűben semmit, csak a fák tetejét. Kicsire zsugorodott, akkorára, mint egy bogár. Ott vakoskodott a fűben egy ideig, vigyázott, hogy nehogy valamelyik szarvasbogár felfalja, aztán estefele hirtelen egy madár a csőrébe kapta, és a fészkébe vitte, hogy a fiókáival vacsorára megetesse. Andrásnak sikerült átfúrnia magát, és a fészekből megszöknie, majd felkúszott az ágak közé. 
 Ekkor hirtelen megpillantott a fa hegyében egy körtét, amely fényt árasztott ki magából, mintha meg lett volna belülről gyújtva. András odamászott a körtéhez, és meglátott egy ajtót. Kop! Kop! – kopogott be.

Az ajtó félrecsúszott, és ott termett egy mosolygó, csillogó feketeszemű, szemüveges kukac, aki függőleges tartásban állt, és úgy himbálózott, mintha éppen valami kapaszkodót keresne a levegőben. Egy könyv volt a kezében, egyik ujját éppen a lapok közé dugta. 
 András köszönt neki, a Kukac meg nevetett, hogy minden gyűrűje remegett bele, és aztán vékony és rekedtes hangon ezt mondta: 
 - Ohó, ohó-hóó! Nem vártam vendégeket ma este, de kerülj csak bennebb, el vagyok ragadtatva! 
 András belépett a körtébe, és a kukac rögtön hellyel kí­nálta. András alig ült le a fehér selyemmel bevont zsámolyra, a kukac máris ni­gy szólt hozzá:

- Mondd gyorsan utánam: un ver vert dans un verre vert! 
András kissé elbizonytalanodott, majd elismételte a mondanivalót, mialatt a házigazda hullámokat vetett a szoba közepén. 
 Az asztal közepén egy sárga lámpa égett, az édes falakról pedig illatos lé csurgott le.
 A szobácskában sok polc volt, amelyeken könyvek sorakoztak: Biológia, Zoológia, Jules Verne, Kant. A kukac letette a lámpa mellé a szemüvegét, és kinyitva ráhelyezte a könyvét. Aztán felnyújtotta a karjait, majd leengedte a feje búbjára.
 - Szeretek olvasni, főleg esténként, mert napközben a tanulmányaimmal, meg a kutatásommal foglalkozom. Gyere, nézd meg! - és egy kukacjáraton átvezette egy laboratóriumba, ahol mindenféle kémcsövek, mozsarak, mikroszkópok hevertek, sőt még egy teleszkóp is többek között. – Nézdcsak, itt töltöm el én az időm nagyrészét, leveleket, rovarokat vizsgálok, és kí­sérletezem.
András egy mikroszkópon át megnézte egy zöld levélben a zöld klorofillt, aztán visszajöttek az ebédlőbe, és miután elmesélte, hogy került ide, Kukac Úr ezt válaszolta: 

- Oh, nem kell megijedned attól, hogy ilyen kicsike vagy. nime, én is hasonló méretű vagyok, és mit sem törődöm ezzel. Csak az számí­t, ami itt van belül, és a halántékára tette a mutatóujját. 
 Amikor elmész, és ismét megeszel egy körtét, megint meg fogsz nőni. Megyek, hozok neked néhány mézeslepényt, amit én is egy kedves méh asszonyságtól kaptam. Elment be a kamrába, és egy zöld levéltányéron hozta a bejelentett eledelt. Oly finom illata volt, hogy az András szájában összefutott a nyál, és nyelt egy szárazat. A kukac persze úgy tett, mintha nem vette volna észre. Aztán reggelig beszélgettek. Kukac Úr elpanaszolta, hogy egy mikroszkóplencséje széttört, és nagyon sokba kerül új lencsét vásárolni, és hogy az ő laboratóriuma nincs eléggé felszerelve, aztán, hogy amióta a harkály kificamí­totta a szárnyát, azóta a legjobb gyümölcsfák megteltek hernyókkal.

Amikor kivirradt, András elbúcsúzott. Kukac Úr eloltotta a lámpát, és kikí­sérte. 
  - Járj szerencsével! – kiáltotta, aztán az a körteajtó úgy becsukódott utána, mintha sosem lett volna ott. 
 András vakoskodott még kis ideig a fán, aztán a szürke hajnali fényben megpillantott egy hatalmas tengelicét, amely az ágak között járkált, ezért gyorsan belerágcsált egy körtébe, és elkezdett növekedni. Ahogy nőtt – növekedett, a harapásai is egyre nagyobbak lettek.  Egy adott pillanatban kiköpte a körtemagvakat, és úgy tűnt neki, hogy a szájából kis mikroszkópok, kisszékek, meg polcok hullottak ki. Bizony felfalta szegény Kukac Urat. Már mindegy volt. Még egy kis darabka körtét meg kellett ennie, ahhoz, hogy befejezhesse a növekedést. Amikor azt is megette, leszállt a fáról és visszament a nagyszüleihez. Ahogy ment, búslakodva amiatt, hogy éppen szegény Kukac Urat kellett megennie, hát egyszercsak egy vékony hangicsálást hallott:
 - András!!! Én vagyok, a kukac!!!
 - Hol vagy?
 - Itt, egy piros szí­nű mandulán!
 - Gyere ki!
 - Megnézném, hogy mi van odafenn, a fejedben!

András nem utasí­thatott vissza egy ilyen kérést.
 - Jól van! – mondta – feljöhetsz. 
A kukac azzal fölmászott, de hogy aztán ottmaradt-e a fejében, ahol bizonyára otthonosan érezhette magát, akár odahaza a körtéjében, vagy elmúlt a tudásszomja, és valamelyik fülén kimászott, nem tudhatjuk.
     - András sosem hallott többé róla, de azóta ég benne az elolthatatlan tudásvágy. Kutat, olvas, megért... és a válaszokból mindig új kérdések fakadnak. 
     - És te elhitted neki ezt a mesét?... mert nagyon kilátszik belőle a fehér szí­nű férc...
     - Nem is fehér, hanem sárga, mint a körte. – mondtam, és ezen jóí­zűet nevettünk.