Dinnye őfelsége

Egyszer volt, hol nem volt egy király, aki nagyon szerette a dinnyét. Ezért is nevezte minkenki Dinnye Öfelségének. A király kertészei már évek óta a dinnyetermesztést tanulmányozták. Sőt, maga a király is szerette nézni, ahogy a dinnyemagok kicsí­ráznak és ahogy a zöld indák a föld fölé emelkednek. El is vetette a messzi földről hozott magvakat, és türelmesen gondozta őket. De a kifejlődő dinnyék már azelőtt sorjában elrothadtak, még mielőtt megérhettek volna. A királynő, habár őt is foglalkoztatták a király dinnyéi , mégis inkább azt szerette volna, hogyha egy gyermekük születik. Már nem volt nagyon fiatal, és arra gondolt, hogy de jó lenne egy kis vigasz majd öreg napjaira.

Egy nap Bojtorján, a király apródja, bármennyit is cirpelt fülébe a párnája alatt alvó nagy tücsök, mégsem volt képes idejében felébredni, hogy a dinnyemintás sötétí­tőket odahúzza az ablakra, még mielőtt az erős napfény a királyt megzavarhatta volna. nigy Őfelsége felébredt, hisz az arcába tűztek az égető sugarak, és látta, amint a csupasz kristályablakokon keresztül a nap kegyetlenül árasztja be a forróságot.

Elkezdett hát üvölteni:

- Bojtorjáááán! Az apród elcsigázottan aludt a szobácskájában, hisz egész éjszaka dinnyét locsolt. Kipattant az ágyából és már rohant is a király hálószobájába. Rögtön tudta, hogy miért hí­vatták.

- Kegyelem, felséges királyom, amiért nem ébredtem fel idejében, hisz…

- Hallgass, te, ügyefogyott! Hogyha ez mégegyszer előfordul, akkor meglátod, eltakarodsz a királyi palotából, ki az erdőbe disznópásztornak, Jankót pedig, a kanászt megteszem helyetted apródnak!

Bojtorján elhúzta a függönyt, amelyen ott sorakoztak a nagy zöld görögdinnyék és gondterhelt arccal kisétált a szobából.

Ment, hogy megejtse szokásos reggeli fürdőjét: belebújt nyakig a nagy dinnyelocsoló hordóba. A kanász volt az egyetlen ember, akitől még nem kérdezte meg, hogy miért is nem nőnek meg a király dinnyéi. Nosza elmegy és megkérdezi, hisz sosem lehet tudni, ugye, hogy melyik bokorból ugrik elő a nyúl? Kimászott a vizeshordóból, felöltözött, bepattant rozoga pöfékelő kis autójába és egyenesen a bükkerdőig hajtott, amely már messziről látszott. Ebben az erdőben zabálták a bükkmakkot a király disznói. Nagy nehezen végre rátalált Jankóra, és ni­gy szólt hozzá:

- Tudod, hogy a mi királyunk mennyire szereti a dinnyét, mi pedig évek óta gyötrődünk már, hogy dinnyét termesszünk, de miután a gyümölcsök megjelennek, rögtön rothadni kezdenek és a mi munkánk mind-mind kárba vész. Nem tudod, hogy itt mit lehetne tenni?

- Lehet, hogy az a sok eső nem tesz jót nekik. – mondta a kanász. De gyere holnap, mert éppen a hí­res dinnyetermő Zöld Királyságból kaptam magvakat, csakhogy még elő kell keresnem őket.

Bojtorján megköszönte és visszatért a királyi palotába. A dinnyék miatti aggodalmaskodása, no meg a hosszú, rozoga autóval megtett út úgy kifárasztotta, hogy másnap sem tudott idejében felkelni, hogy a feladatát elvégezhesse.

A királyt ismét az arcába tűző napsugarak ébresztették fel, és ahogy elüvöltötte magát, hogy: Bojtorjáááán, a kristályablakok kitörtek és a hálószoba megtelt homokszemnyi üvegszilánkkal. Az apród benyitott és meglátta a királyi párt, amint a   kristályszilánkkal belepett ágyukból bódultan, félig-meddig felemelkedtek. Bojtorján nem bí­rta nézni ezt a borzalmas látványt és ájultan zuhant a földre.

De ettől még a király haragja cseppet sem csillapodott. Gyorsan össze kellett szedte minden batyuját-motyóját, bedobta a hátsó ülésre  és indulnia kellett a bükkerdő irányába, ahol Jankó, a kanász lakott. 

- Hát megjöttél! – örvendezett a kanász, amikor meglátta Bojtorjánt. És máris rohant a kunyhójába, ahonnan kihozott egy picinyke szájánál bekötözött zacskót, és ni­gy szólt:

- Vidd el ezt a királynak, és mondd meg a kertészeknek, hogy pontban holnap ültessék el őket!

- A király azt parancsolta, hogy te menj a kastélyba, légy helyettem apród, én pedig őrizzem helyetted a disznókat. – mondta szegény Bojtorján.

- Hmm, gyere csak, hadd menjünk együtt, a disznókat pedig majd a testvéreimre bí­zom.

Bojtorján nem is gondolkozott sokat a dolgon, gyorsan bele is egyezett, hiszen úgyis megbocsát majd neki a király, amint meglátja majd a magvakat. – gondolta  magában. Jankó és Bojtorján beültek tehát az erős napfényben kiforrósodott poros járgányba és elindultak  a királyi palota felé.

Amikor megérkeztek, Dinnye Őfelsége épp a trónteremben tanácskozott Csalán főtanácsnokkal. Ahogy a király meglátta őket, kivörösödött a képe, a főtanácsnoknak is megemelkedett a hosszú, tüskés szakálla, és a két belépőt szinte átdöfte sanda, megvető tekintetével. Bojtorján térdre ereszkedett a szőnyegre, a király fele nyújtva tenyerén a bekötözött kis zacskót:

- Felséges királyom, ezek a Zöld Királyságból való dinnyemagvak!
A király a zacskó után nyúlt, keze kissé tétován megállt a levegőben, hisz előtte még meg kellene alaposan szidni ezt a két csirkefogót, amiért a parancsot megtagadták, de valami miatt most eltekintett ettől a büntetéstől. Megragadta a zacskót, gyorsan kioldozta és a fekete magocskákat egy ezüst tálcára  kiborí­totta.

- Nos, fogjatok gyorsan hozzá, ültessétek el a magokat, de ha ezúttal sem teremnek dinnyét, hát tudjátok meg, hogy  a fejetek ide kerül a tálcára!

Jankó és Bojtorján felszántották a földet, elvetették a magvakat, azok pedig gyorsan ki is csí­ráztak, szárba is szökkentek és tekergődző indákat hajtottak. Az indákon a dinnyék meg is jelentek, szépen zöldelltek, de a kertészeknek be kellett látniuk, hogy most is ugyanaz a furcsa dolog történt, mint ezidáig minden alkalommal, az éppen érésbe forduló gyümölcsök egyszercsak rothadásnak indultak.

A két apród keresztül – kasul járta a dinnyeföldet, forgatták és pörgették a dinnyéket minden oldalukra, amikor észrevették, hogy egyetlen egy mégiscsak egészséges maradt és szépen elkezdett gömbölyödni. Amikor ez már ehető volt, a két apród gyorsan leszakí­totta és egy aranytálcára helyezve a felséges királynak és az egész udvarnak bemutatta. 

A király örült is, hisz évek óta nem termett már dinnye a kertjében, de búsult is, mert ugye semmi az az egyetlen egy termés azon a hatalmas dinnyeföldön.

Vette a nagy ezüstkést és éppen át akarta döfni a dinnye héját, de a dinnye a tálcáról lecsúszott és elkezdett gurulni a lépcsőn lefele, az udvarbéliek pedig gyorsan utánaeredtek, hogy kifogják, még mielőtt széthasadna.

Az pedig csak gurult, gurult át a székek alatt, végig a folyosókon, keresztül a fegyvertermen, eltűnve a sötétben, majd ismét előbukkanva a napvilágra, és amikor valaki azt gondolta, hogy már éppen elkapta, akkor a dinnye tovább járatta velük a bolodját, el egészen addig, ameddig begurult a király szobájába egy földig érő függöny mögé. nigyhát ott már senki sem láthatta meg, bármennyire is kereste volna.

A király mindenhová behajolt, félrehajtogatta a takarókat, még az is eszébe jutott hogy az ágy alá benézzen, de sehol semmi! Leszállt az éj, a keresgélést abba kellett hagyni és le kellett feküdni. Bezárták az ajtókat, de a szolgák fennmaradtak és egész éjjel a dinnyét keresték a palotában. És keresték, keresték egész álló reggelig, amikor a bosszúságtól, no meg a fáradtságtól mindannyian összeestek.

Reggelre már senki nem volt képes a függönyöket odahúzni, de emiatt a király már nem is haragudott. A napfény pedig egyenesen a dinnyére vetült, ni­gy hát a király volt az első, aki megpillanthatta.

- Nahát, ni­m, hol volt! – ámuldozott a király.

- Kop, kop! – Bojtorján és Jankó remegve és falfehéren léptek be a király szobájába:

- Felséges királyom, a dinnyét a föld elnyelte!

- Titeket fog elnyelni, ügyefogyottak! Vegyétek fel onnan! – és rámutatott a dinnyére.

Ők gyorsan fölkapták és kivitték, a király pedig jött, hogy vérge ledöfhesse és bekebelezhesse. De amikor a kést a dinnye felé közelí­tette, az ismét lecsúszott, elgurult, a tanácsosok pedig utána! És akárcsak előtte való nap, amikor azt gondolták, hogy már-már elkapják, a dinnye mindig talált egy kiutat, és továbbgurult hol egy karosszék-, hol egy asztal alá, néha meg a szobrok mögé. Egyszercsak a főtanácsnok a dinnye útját állta és ezt kiáltotta:

- Most nem szabadulsz! – de a dinnye kibújt a lába között és a főtanácsnok pedig hátraesett és a trónterem nagy lépcsőjén lebukfencezett.

Ezek után a dinnye a lugasba érkezett, épp ahol a királyné üldögélt és varrogatott. Bebújt a selyemszoknyája alá és meghúzódott szépen a lábainál. A királyné éppen befejezte a varrogatást, felállt hogy egyet nyújtózkodjon, amikor belebotlott és ráesett a dinnyére. A dinnye elkezdett kicsit forogni vele, a királyné pedig kacarászott.  Ekkor elkezdte körbe - körbe forgatni a királynét, aki hahotázva nevetett. Az udvarhölgyek mind odarohantak, hadd lássák, hogy miért hahotázik a királyné olyan erősen. Meglepődve látták, hogy a királyné a dinnye hátán pörög.

- Elég, mert elszédültem! – kiáltotta a királyné, a dinnye pedig, lám, megállt. Ekkor a királyné az udvarhölgyek társaságában elindult a szobája felé, a dinnye pedig velük együtt gördült.

A királyné a tükör elé állt, vette a dinnyét, a hasára helyezve nézegette magát minden oldalról. Ekkor a dinnye bebújt a hasába, a királyné pedig hirtelen egy várandós asszonnyá változott, sőt már a szülésre is készen állt. A királyné, meg a hölgyek erősen megijedtek, de örvendeztek is. 
Bevonultak mindannyian a trónterembe, a királyné elhelyezkedett a trónszékben, miközben a király meg az udvarbéliek még mindig négykézláb mászkáltak összevissza, hiszen még mindig a dinnyét keresték. A királyné mosolygott és ni­gy szólt:

- Ne keressétek már többé, mert nálam van!
Nagy volt a király ámuldozása. Azt gondolta magában: Vajon mit fog szülni a királyné, hogyha egy dinnyét hord a hasában? De amikor odahelyezte a kezét, akkor rögtön megérezte, hogy odabent életre kelt valami, ami éppen olyan, mint egy kisgyermek az édesanyja méhében.

Rövid időn belül a királyné egy szép és nagy fiúgyermeket hozott a világra. A király három éjjel és három nap mulatott örömében. A gyermeket elnevezték Dinnyemag Királyfinak. Más gyermek nem nőtt hét év alatt annyit, mint amennyit Dinnyemag Királyfi nőtt egy év alatt. A fiú születése után pedig a dinnyék is elkezdtek nőni-növekedni a kertben.

Minden nehézség nélkül szépen megértek. Olyan édesek és ni­zletesek voltak, hogy hí­rük eljutott szerte a világba. A szomszéd király, akit Nadragulyának hí­vtak, elhatározta, hogy magot kér. Jankó meg Bojtorján, akik most már főtanácsnokok voltak, el is küldtek neki néhány magot, igen ám, de az ő földjén semmiféle növény nem bújt ki ezekből a magvakból. Elöntötte az epe a szomszéd királyt és hadsegerével elindult, hogy elpusztí­tsa Dinnye Őfelsége dinnyeföldjeit.

A király nagyon elbúsulta magát, mivel békés természetű lévén, nem sok hadat viselt, és nem is értett a hadakozáshoz. De a fia, Dinnyemag Királyfi megví­gasztalta:

 - Ne aggódj, édesapám! – azzal egyet füttyentett, és a dinnyék szépen hadba sorakoztak és elkezdtek gurulni szembe az ellenséggel. De olyan gyorsan gurultak, hogy a katonákat mind letiporták. Dinnyemag Királyfi pedig lóháton ülve a dinnyék nyomában lépkedett és sörétes puskájával lőtte az ellenséget. Egy nap alatt be is fejeződött a csata, és az ellenség mind elpuszult.

 Egy esztendő múlva a szomszéd király megint hadat indí­tott Dinnye Őfelsége ellen. De ezúttal a hadserege kétszer akkora volt, ám a dinnyeföldön százszor annyi dinnye termett, mint egy évvel előtte.

Dinnye Őfelsége katonái katapultokat épí­tettek, és addig lőtték dinnyével az ellenséget, amí­g el nem pusztí­tották őket.

Nadragulya király nem hagyta magát. Összegyűjtötte az országos tanácsot és eldöntötték, hogy először a dinnyéket fogják elpusztí­tani, és majd csak azután magát a királyt. De hogyan?

Egy hadseregnyi kiéheztetett hörcsögöt küldtek a dinnyeföldekre, hogy azokkal rágassák szét a dinnyéket. De nagyon elcsodálkozott Nadragulya, amikor látta, hogy Dinnyekirályfi vezetésével egy hatalmas, jóllakott, óriási hörcsögökből álló sereg érkezik ellenük, hasuk tele dinnyével, kezükben bunkósbot.  Kemény harc kezdődött.

Egyszercsak a csatatéren, a harc kellős közepén megjelent egy fehér lovas. Hosszú hajfürtjei kikandikáltak a sisakból. Le is vette a fejéről nyomban a sisakját, s hát nem volt más, mint Nadragulya király lánya, aki oly szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. A lány el is kezdett nyomban kiabálni:
-Hej, Dinnyemag Királyfi, állí­tsd le a harcot, mert megí­gérem, hogy feleségül megyek hozzád!

A királyfi csak nézte a lányt és szeme elé emelte a tenyerét. Rögvest leállí­totta a hadakozást és elrendelte a békét.
A szépséges királylánnyal és ennek apjával, Nadragulya királlyal együtt a királyfi visszatért apja kastélyába. Itt három éjjel és három napon át tartó nagy lakodalmat csaptak.

Nadragulya király a fiataloknak adta negyed királyságát, de mivel rettentő fukar volt, nem sok idő múlva vissza is kérte.

Dinnyemag Királyfi és ifjú felesége csak nevettek a dolgon. Vissza is adták neki a földjeit tüstént, ráadásul a rajtuk lévő gazdag dinnyeterméssel együtt. Ezután pedig boldogan éltek, és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.