A menyasszonyi puliszka

A falu neve Kukoricafalva volt, és egy völgykatlanban húzódott meg, a kerek galuskadombok aljában. nigy a falu lakói jól láthatták a dombok hátán a marhákat, amint a napot csavaros szarvaikra tűzték, és úgy legelésztek.

Estére megérkeztem ahhoz a házhoz, ahol már vártak rám. A bivalyok jődögéltek hazafele a legelőről a jól kivert ösvényeken. Minden háznál nagy volt ilyenkor a sürgés, el kellett látni az állatokat, és a vacsorához kellett készülődni. Bementem és megvártam türelmesen, amí­g a csordát megitatták, aztán behajtották őket az istállóba. A legnagyobb lány, aki egy szikár, nyurga, szí­ntelen hajú teremtés volt, egy bögrében vizet hozott nekem. Az úttól kimelegedtem, az ajkaim kiszáradtak a szomjúságtól. Egyszerre kiitam a bögre vizet, és ismét kértem. A lány töltött másodszorra is, de ekkor a ház ura, a lány apja – ez a hegyomlásnyi nagy vörösbajszú ember, akinek olyan piros volt a bőre, mintha a kemencében sütögették volna pontosan ilyenre – rámordult a lányára: 

 - Hozzlsza egy veder tejet!

A lány elindult hátrafele, és gyorsan hozott egy veder tejet. Minden családtag az istállóban volt tehenet fejni. A lány tejet akart tölteni a bögrémbe, de én már nem bí­rtam kivárni, gyorsan elkaptam a vedret, és félig kiitam, úgy, hogy az még az ingemre is ráloccsant, aztán letettem egy asztalra, amely ott állt az udvaron.

Jól kifújtam magam, majd kiittam a vedret fenékig. Megtörültem a számat egy kendővel, aztán szépen megköszöntem.  

- Egészségedre, te legény, - mormogta a nagy ember, s közben az üres vedret nézegette. Aztán megkérdezte, hogy mi szél fújt engem erre, és úgy tett, mintha nem tudta volna. Mondtam neki, hogy menyasszonyt keresek, és hogy hallottam, mennyi szemrevaló, ügyes, szorgos lány lakik ebben a faluban.  

- Úgy is van, – mondta – nézd, az én legnagyobb lányom pontosan egy ezek közül a szép lányok közül. De túlságosan fennhordja az orrát, és már visszautasí­tott minden legényt, aki eddig megkérte – és hajaj, hányan  megkérték már! – de mivel egy sem volt eléggé szép és okos neki, hát még most is hajadon, no dehát a virág is akkor a legszebb, hogyha jól kivirágzott, hi, hi!

Bólintottam, és elnéztem ezt a sovány, szikár teremtést. Már beesteledett, a falut körülölelték a  dombok, amelyek most mintha magasabbak lettek volna, és mint valami sötét kí­sértetek, kezdték összedugni a falu fölött a fejüket, titkokról suttogva egymásnak.

A béresek talikcsákkal hordták a trágyát az udvar végén lévő gödörbe. Erős istállószag és füst terjengett a levegőben. Két kisebb lány – nyilván a nagylány húgai – bevezettek egy szobába, meggyújtották a lámpát, aztán miközben ágyaztak nekem, folyton kuncogtak. Hagytam, hogy végezzenek a dolgukkal, hát kimentem a kúthoz mosakodni. Húztam egy jó vödör vizet, majd a fejemre öntöttem. Jól lehűtöttem magam, aztán megtörülköztem, majd elindultam, hogy fölhúzzam a bocskoromat, amelyet egy kissé távolabb vetettem le, hogy nehogy elvizüljön. De ekkor hirtelen megcsúsztam, és valami hideg, enyves, iszapos gödörbe estem. Kezdtem vergelődni, kapálózni, elkezdtem aztán kiabálni, de a kivilágí­tott házból mégsem érkezett senki a segí­tségemre. Egyszercsak észrevettem magam mellett két fénylő, kidülledt szemet, aztán heves szuszogást hallottam: egy bivalytehén volt, amely ott feredőzött az iszapban, és mély bőgése azt jelezte, nem örül annak, hogy az iszapfürdőjét meg kell ossza velem

Megint elkezdtem üvölteni, és erre az a rusnya vénlány jött ki a házból, meresztvén a szemeit ni­gy szólt: 

 - Ne félj, csak csókold meg, és nem lesz bántódásod!

Nem hittem a füleimnek. Nézem őt, nézem a bivalytehenet: 

 - Mégiscsak, nem csókolhatnálak meg inkább téged? 

 - Hm, nem illendő... – mondta és egyik lábáról a másikra állt, zavarodottságában pedig kezdte markolászni a kötényét – s aztán nem én vagyok ott az iszapban maga mellett. 

 A bivaly tekintete hevessé vált, és csücsörí­teni kezdte a nagy nedves ajkait. Istenem, mit kell tennem? Megpróbáltam menekülni, de az iszapban csak még jobban elmerültem, s ez a szörnyeteg rám szögezte a szarvait és bús bőgésbe kezdett.

Nem is tudom mikor csókoltam meg, azzal gyorsan kimásztam.  

Újrakezdtem a mosakodást, vigyázva, hogy nehogy ismét elcsússzam, de ezúttal nagy igyekezetemben csak a szappan csusszant ki a kezemből, egyenesen bele a kútba. Miközben a posztóharisnyámat rángattam fölfele magamra, megpillantottam egy fehér ruhás alakot, aki valószí­nűleg egyik húgocska lehetett, vagy épp maga a világcsúf leányzó, aki még mindig az udvaron tartózkodott, csakhogy engem bámulhasson.

Bementem a szobámba, hogy befejezzem az öltözködést. Kis idő múlva bejött a ház asszonya, és vacsorázni hí­vott. Egy fekete, mezí­tlábas parasztasszony volt. Nagy vastag lábai  voltak, és egyfolytában mormogott magában, simí­tgatta itt-ott az ágyneműt. Egy nagy konyhába vezetett engem. A tűzhely mellett két lány fakanalakkal kavargatta a puliszkát. Megérkezett a család, a béresekkel együtt pontosan húszan voltunk. A lányok kiborí­tották a vöröses puliszkát, amely akkora volt, mint egy szerérkerék, a gazdasszony pedig bivalyvajat meg túrót tett a kis cseréptálkákba. 
A rusnyaság sehol sem volt, és láttam, hogy az asztal körül csupa formás lány ül, sőt az egyik el is nyerte tetszésemet.  Az apa elkezdte szeletelni egy cérnaszállal a puliszkát.

És hogy egy kicsit felviduljak a bivalyos történet után, megkérdeztem, hogy hol van a világszépe lány, mert sehol sem látom. 

 - A lányom, – mondta az apa – nagyon törékeny, keveset eszik és szégyenlős, főleg, ha kérőt lát a ház körül, olyankor visszahúzódik, ami nagyon ritka és szép tulajdonság egy ilyen csinos lány esetében, mint amilyen ő, és akit az ugyancsak megnézhetne akárki. 

 - Aha, – mondtam – és az apa fenyegető külseje tartott csak vissza attól, hogy el ne nevessem magam. 

 - Hát jó órában legyen mondva, fiam – mondta, majd felemelt egy butykost és jól meghúzta – te is meg fogod találni azt, akit a jóisten elrendelt neked, fiam, no meg az én nagylányom is kap valakit majd magának.

 - Isten...  – szinte azt mondtam, hogy őrizzen, de aztán kijaví­tottam magam és azt mondtam, hogy...segí­tsen!

Aztán félbehagytam az élcelődést és elkezdtem enni. Amikor egyszer hirtelen felpillantottam, észrevettem, hogy a lányokra nagyon rájött a kacaghatnék, hogy alig bí­rják visszafogni magukat.

Az volt a szokás ebben a faluban, hogy nyári napfordulókor a férjhezadandó lányok puliszkát főztek, és azt a falu közepén lévő tűzhelynél egy asztalon elhelyezték. A kérő pedig jött és választott egy puliszkát, amely formára, vagy ni­zre megtetszett neki, és azt a lányt vette el feleségül, aki ezt a puliszkát főzte. Messzi vidékekről sereglettek ide Kukoricafalvára mindenhonnan a kérők, hogy menyasszony találjanak maguknak.  

Én egy nagyon válogatós kérő voltam. És hiába teltek-múltak az évek, csaknem akadt menyasszony a számomra. nigy hát édesanyám elküldött ide Kukoricafalvára, mondván, hogyha én nem tudok választani, akkor a sors majd csak gondoskodik rólam is. Anyámnak igaza volt, és ráadásul tudta, hogy a Kukoricafalván kötött házasságok mindig szerencsések szoktak lenni, és a feleség vagy a férj sosem jut odáig, hogy panaszra nyissa a száját.
 A munkában nekem is kellett segí­tkezni, kértem, hogy vihessem legeltetni a bivalyokat meg a kecskéket. Meg is engedték nekem. Félve figyeltem, hogy vajon köztük van-e az iszapfürdős bivaly, de nem volt.

Megkaptam a tarisznyámat, benne a hagymát hideg puliszkával, és elkezdtem a dombon fölfele terelni a csordát egy tí­zéves forma fiú, és néhány nagy bozontos juhászkutya társaságában. 

 Felértünk a dombtetőre, ahol a bivalyok elkezdtek legelni, aztán amikor a nap már egészen magasról tűzött, akkor lehajtottuk őket a domb aljába, a folyóhoz, hogy megitassuk. Ittak és fetrengtek a mocsaras parton, amí­g csak kedvük tartotta. Egyszercsak hallom, hogy a fiú az egyik bivalytehenet megböki a botja végével, és ezt mormogja neki: 

 - Hogy mennétek már egyszer ti is férjhez, ne kelljen annyit kí­nlódni veletek!

 - Hát majd csak férjhezmennek, amikor eljön az idejük! – mondtam mosolyogva. 

 - Mit habogsz ott össze-vissza, te kelekótya! – mondta nekem a fiú, az apja megszokott szúrós modorában. 

 - Mit mondtál? – öntött el a méreg, és hirtelen elkaptam a fülét. De abban a pillanatban az összes bivaly felemelte a fejét, és felém vette az irányt.

Hát ennek még a fele sem volt tréfa. Megsimogattam a gyerek fejét, és ők erre visszaléptek, és tovább itták a vizet, de azért a dülledt, gonosz szemeikkel továbbra is engem figyeltek. 

 - Mondd, kérlek, mi történik itt?

A gyermek egy ideig egy szót sem szólt, csak hallgatott, és nézett az összevont szemöldöke mögül, amennyire csúnyán csak tudott. 

 - Nézdcsak, mit adok neked... – próbáltam kiengesztelni, és elővettem a kebelemből egy kis mázas agyagtyúkocskát, de olyan szépet, hogy öröm volt ránézni. Odamentem a folyóhoz, megtöltöttem ví­zzel, és elkezdtem fütyülni rajta. Ez már több volt a soknál. Elvette a tyúkocskát, és ezt mondta:

 - Ezek a bivalyok, akiket most legeltetsz, azok a megbüntetett lányok, akik nem akartak férjhezmenni a kérőikhez, akik a puliszkáikat elválasztották, és feleségül kérték őket.

 - És akkor ők már nem főznek több puliszkát?

 - De igen, de ők sötétedés után már meg kell főzzék a sajátjaikat, és ni­gy csak nagyon ritkán esik választás ezekre a hideg  puliszkákra, mivel minden kérő a gőzölgő meleg puliszkát szereti. nigyhát mindig vénlányok maradnak és kész. Ez a büntetésük.

Tehát ni­gy állnak a dolgok! Sötétedés után értünk haza, a bivalyok szófogadóan követtek minket, bár még mindig csúnyán néztek rám. A gyerek pedig úgy furulyált a tyúkocskáján, hogy zengett bele a völgy. Mihelyt megérkeztünk, le is ültünk vacsorázni. A gyerek vidám volt, én a bivalyok történetére gondolva elmerengtem.  

Másnap a falu összes eladósorba való lánya pirkadatkor már fönt volt, és elkezdte mindenik főzni a maga menyasszonyi puliszkáját. 
 Kimentem a kúthoz ismét, és óvatosan elkezdtem mosakodni, nehogy megint az iszapba essek. Úgy tűnt, hogy a bivaly most nincs az iszapgödörben, de amint jobban szemügyre vettem a gödröt, hát láttam, ahogy a szarva hegyét kidugta az iszapból.

Bementem a házba. A rusnya lány ott kavargatott valamit a tűzhelyen, a kemencéből pedig pörkölt illata áradt, és valami ismeretlen fűszerefüveké, amelyek minden bizonnyal a dombtetőről származhattak, és amelyeket csak az idevalósi asszonyok ismertek. Érdekes módon a gyermekkoromat juttatták eszembe. A számban összefutott a nyál. Tehát férjhez akar menni a vén bivaly. Vajon a lánytestvérei is főztek puliszkát? Mert sehol sem látni őket. Kezdtem leizzadni. S hátha ennek a rusnyának a puliszkájára esik a választásom? Vajon ennyire gonosz lesz velem a sors? Aztán átfutott egy gondolat a fejemen. Ezek olyan lányok voltak, akik elutasí­tották kérőiket. De vajon olyan kérők is léteztek, akik elutasí­tották menyasszonyaikat? És ha igen? Akkor mi történt velük? És hogyha a makacs lányok bivalytehenekké váltak, akkor a makacs, válogatós fiúkból mi lett?…bivalybika?

 Délfele bementem a faluba. A puliszkák már ott sorakoztak egy hosszú asztalon, leterí­tve szépen asztalruhákkal, a házasulandó legények pedig ott álltak zavarodottan, kalapjukat gyűrögetve, kóstolgatták, nézegették a puliszkákat. Mindenik puliszka alatt volt egy jel, de azt az intéző gondosan bejegyezte egy irkába, úgyhogy semmiféle csalásnak nem volt itt helye. A puliszka mellé a lányok más finomságokat is előkészí­tettek, amelyeket a puliszkával együtt kellett fogyasztani: töltött-, vagy rántott  káposztát, nyúl- és fürjpörköltet, és természetesen pálinkásbutykosokat.

Én nagyon éhes voltam, a szemeim szikráztak az éhségtől, hisz egész nap semmit nerm ettem, mivel a kérők ezen a napon nem kaphattak más eledelt. Végignéztem az összes puliszkát, de nagy különbséget nem láttam köztük. Találtam, hideg és kemény puliszkákat is, mint ahogy azt a gyerek mondta volt, és ráeszméltem, hogy mindez nem tréfadolog. 

 Hát egyszercsak látom, hogy az előttem álló legény felemel egy puliszkát. Meg is jelenik a puliszka tulajdonosa, egy szemrevaló csinos lány, hogy majd kipukkadtam mérgemben. Egy másik legény is felemelt egy puliszkát, s hát már hozták is a rusnya vénlány szép kishúgát, aki nekem annyira tetszett. Feldühödve a másik két legény szerencséjén, magam is felemeltem hirtelen egy puliszkát, s máris jött a vörösképű gazda, vezetgetve felém a rusnya némbert, és azt mondja:

 - Jó órában legyen mondva, fiam!

A világ csúfja pedig rámvicsorí­tja nagy kapafogait, és megigazí­tja azt a semmilyenszí­nű, gyér hajazatát.

Azt hiszem, elfeketültem mérgemben. A hegyomlásnyi ember pedig ordí­tott: 

 - Látod-e, milyen büszke lány! Nem hiába vártál annyit, nem hiába tetted meg ezt a hosszú utat.

Aztán, mivelhogy látta a hallgatag és szomorú képemet, röviden megkérdezte:

 - Tán van valami ellenvetésed?

 - Ni..nincs... – mondtam dadogva. 

 - Akkor meg?

 - Le vagyok nyűgözve, a lánya... túltesz az elvárásaimon...

 - Ááá, örvendek... – mondta, és összedörzsölte a tenyereit. – Éreztem én, hogy te leszel a vőm, már akkor tudtam, amikor beléptél a kapun. Ne haragudj, hogy ezt ni­gy nyí­ltan kimondom, de néha bizonyos dolgokat előre megérez az ember. Mindig egy derék embert szerettem volna ennek a lányomnak férjül. 
 Nagy lármát akartam csapni, fel akartam lázadni, le akartam leplezni a kérők előtt ezt az egész bivalyos históriát, hogy tudja meg mindenki, hogy mi is történik azzal, aki visszautasí­tja a menyasszonyát, de uralkodtam magamon. Valami azt súgta, hogy engedjem a dolgokat a maguk mentén haladni, és ne hozzak szerencsétlenséget a saját fejemre. Lehet, hogy majd hazafele menet mérgemben belököm majd egy szakadékba, aztán pedig elmegyek egy kolostorba és ott fogok vezekelni, soha többé nem gondolva a nősülésre.

A rusnyaság  hahotázott és drágalátos szemeket meresztett rám:

 - Menj, kedvesem, szedj nekem kamillát, annyira odavagyok érte...

 - Tüstént megyek, indulok, drágám! – azzal füttyentettem a lovamnak. De ezek nem engedték, hogy a saját lovamra felüljek, hanem hoztak helyette egy másikat az övéikből. Felültem a nyeregbe és elkezdtem vágtatni a domboldalon felfele, mint a szél, arra gondolva, hogy ez egy jó alkalom a szökésre. De amikor a kaszálóra értünk, a ló levetett a hátáról és rám prüszkölt:

 - Szedd gyorsan, és menjünk, mert éhes vagyok!

Semmit sem tehettem. Szedtem egy ölnyi kamillát, visszaültem a ló hátára, és visszamentem az én menyasszonyomhoz. A muzsikusok már húzták a menyasszonyok nótáját: „Ne sí­rj babám, ne sí­rj...” és a rusnya lány egyre csak könnyezett.

Asztalhoz ültünk mindannyian, voltunk vagy harminc ifjú pár, és elkezdtünk enni, inni, a zenészek meg csak húzták a talpalávalót. Elkezdődött a menyasszonyi tánc is, és az én csúf társam mintha karót nyelt volna, úgy táncolt, esetlenül, idétlenül, némelykor pedig úgy forgott, mint egy pörgettyű. Eljött az ideje, hogy hazafele induljunk. Azt gondoltam, hogy adnak neki is egy lovat, de nem adtak, ni­gy ketten ültünk egy lóra. Elbúcsúzott az apjától, az anyjától, a testvéreitől, sógoraitól, és a többi rokontól, és persze a szép húgától, aki szintén menyasszony volt, és aki most is igyekezett magába fojtani a kacagását. 

Végül ölbe vettem a szépséges rondaságomat, és feldobtam a ló hátára, a nyeregbe. Erre ő elkezdett jajveszékelni: 

- Apááám, ez nem szeret engem, nézd, hogy földobott a ló hátára! 

 - Miii? – dühödött fel a vörösképű – vigyázz a viselkedésedre, vejem!

 - Nem igaz, kedvesem, csak úgy tűnt neked, hogy dobtalak.  

 - Nem tűnt úgy neki, hanem tényleg dobta, én is éreztem, hogy dobta. – mondta a ló. 

 - niááállj! – üvöltött az apa – állj csak meg, fiam! Hej, jóemberek, nézzetek csak ide, ez a legény jobb feleséget érdemel! Hozzátok csak ide neki azt, akit érdemel hát!

Én pedig megszégyenülten és félszegen álltam, nem tudtam, mitévő legyek, amikor látom, hogy érkezik egy bivalycsorda, szotyogott róluk a trágya, s hát köztük van az iszapfürdős bivaly is! Istenem, megáll és csettint egyet a hatalmas vékányi ajkaival. Az intéző pedig veszi az irkát és ni­gy szól hozzám: 
 - Nos, fiam, melyiket választod?

 - Én nem választom inkább egyiket sem, csak a menyasszonyommal maradhassak! – mondtam remegve. Azzal felültem a menyasszonyom háta mögé, és meg akartam a lovat sarkantyúzni, de az anyja éles hangon utánamkiáltott:  

- A bivaly a hozomány része! Veletek kell mennie! Ne menjetek túl gyorsan, nehogy elfáradjon! Tudtam, hogy a hozomány két hét múlva fog érkezni, hát nem értettem, hogy ennek a bivalynak miért kell most mindenáron velünk tartania.

- Ne aggódjanak. – mondtam. Elindultunk lépésben a bivallyal egyszerre, de miután elhagytuk a galuskadombokat, megsarkantyúztam bizony a lovat, s erre az úgy elkezdett vágtatni, mint a gondolat. Éppen, amikor azt gondoltam, hogy megszabadultam attól a ronda fekete állattól, hát érzek a hátamban egy döfést. Megfordulok, s hát ott van a hátam mögött, a szarvaival döfésre készen, a szemei meg úgy világí­tottak, mint a parázs.

- nillj! – kiáltottam – megvárlak és mehetünk együtt! 

 A bivalytehén lassí­tott, én pedig megállí­tottam a lovat és pihenőt tartottam. Ő ezalatt nyugodtan legelészte a friss füvet. A menyasszonyom is lekérezkedett a ló hátáról, és elkezdett táncolni. Én néztem, nézegettem, hol a bivalyat, hol meg a feleségemet, és egyszercsak úgy tűnt, mintha egészen kedves volna számomra ez a tánc. A következő pihenőnél kibontottuk az elemózsiát, és együtt ettünk, néha-néha nagy ritkán szóltunk is. Ismét útra keltünk, mentünk rendesen lépésben a bivallyal. Ahogy mentünk, mendegéltünk, egyre szebb és formásabb lett a feleségem, és amikor hazaértünk, akkorra már olyan szép volt, hogy a napra lehetett volna nézni, de rá nem.

 Anyám elénk szaladt, én meg boldogan kiáltottam:

 - Nézd, micsoda feleséget hoztam! 

 Anyám megnézte, de semmit se szólt. A feleségem odaugrott a tűzhelyhez kavargatni, a bivaly pedig leült a küszöbre, és tán még most is ott ül, ha meg nem unta.

Egy hét múlva megérkezett tizenkét szekér tele hozománnyal, és egy csorda bivaly. Anyám boldogan helyeselt:
 - Na, ni­gy már elmegy... 

Hát ni­gy történt... Három fiunk született, és éltünk boldogságban, amí­g meg nem vénültünk, s lám ezt is megértem, hogy mindezt elmondhattam nektek...