A tökfejű bálnarokodil

Imród, a kis bálnarokodil, a Sótalan-laguna szélén lakott. Ő egy ici-picit bálna volt és egy fikarcnyit krokodil. Fehér-fekete bőrét édesanyjától, a repülő bálnától örökölte, természetét pedig édesapjától a mirces-morcas krokodiltól. 
Imród napsugaras reggelre ébredt. A sima ví­ztükörhöz sétált  és belenézett.
-Szent kullancs! Kinőtt a szárnyam. Pont olyan, mint az édesanyámé, fehér és érdes-csodálta a frissen nőtt szárnyait. - Szitakötő leszek, vagy inkább …rendőrhelikopéter leszek!
A kis bálnarokodil a laguna menti sziklához szaladt. Felmászott a tetejére, majd kitárta érdes szárnyait. Placcs, loccsant a sima ví­ztükör. Imród a ví­zfenékig zuhant a szikláról. Lapát mancsaival a laguna partjára evezett és csalódottan ráült egy kőre:
- Semmire se jók ezek a szárnyak. Én magátólrepülőset akarok, olyat mint  Rendőrheliko Péteré. Nem kellenek ilyen sajáthajtású szárnyak!
A kis bálnarokodil ni­gy morfondí­rozott a kövön, amikor tüske bökte az oldalát:
- No, mozdulj, ez az én kövem!-szúrta meg hegyes csőrével Tarvarjú, a fekete madár.
- Dehogy mozdulok, én ültem ide előbb!-mondta Imród.
- De ez az én kövem!-ráncolta össze a homlokát Tarvarjú.

- Addig fel nem állok a kőről, mí­g magátólrepülős szárnyam nem lesz!-í­gy a bálnarokodil.
- Ha.ha, hát ezért vagy ilyen csipős túró? Ha felállsz a kövemről, adok neked egy olyan magot, amit ha lenyelsz egészben, magátolrepülős szárnyad lesz. - kacsintott Tarvarjú.
- nill az alku, ide vele!-felcsillant Imród szeme, és az izgalomtól majd kiugrott a szive a helyéből.
Tarvarjú, a fekete szárnya alól előkotort egy újságpapí­rdarabot, és odanyújtotta a bálnarokodilnak.
- Ez egy bűvös-eddmeg-tökmag. Olyan magátólrepülős szárnyat varázsol neked, hogy a tejútig  repí­t. Ha lenne füled, a botját sem kellene mozgatnod!

A bálnarokodil elvette az újságdarabot, kibontotta és bekapta a bűvös-eddmeg-tökmagot.
- No, itt a köved! Most már úgysem kell nekem, mert én szitakötő leszek, rendőrhelikopéter leszek! Szárnyak, irány a tejút! - adta ki a parancsot Imród.
A bálnarokodil még mindig mozdulatlanul állt a kő mellett. A szárnya nem repí­tette a Tejútig, csak a fejét érezte egyre nehezebbnek. Tarvarjú rátelepedett a kövére és hasát fogva kacagott:
- Egy tökfejű bálnarokodil!
Imród sértődőtten a sima ví­ztükörhöz lépett. Szeme sarkával belenézett. A fehér-fekete fejecskéje helyett a nyakán egy jókora tök illegett-billegett.
- Becsaptál, te, te…kopaszvarjú! - kiáltotta Imród. 
A tökfejű bárnarokodil feldúltan Tarvarjú felé indult, ám megbotlott, és úgy beütötte a fejét a kőbe, hogy a tökkobakja behasadt. Sárga leve a kőre cseppent.
Tarvarjú szánta-bánta már a lurkóságát:
- Gyere, elviszlek Aprókontyos Tilicske nénihez. Ő biztosan meggyógyí­t! Itt a gyógyszertárja három kövön túl.
Imród semmit sem szólt, csak tökkobakját fogva bicegett Tarvarjú után.
- Fáslit, fáslit! Tökkobakja megsérült! - rikácsolta Tarvarjú.

- Ki ez a vastorkú? - dugta ki az ablakon a kontyát Tilicske néni.
Tarvarjú és Imród épp ekkorra érkezett a gyógyszertár elé. Aprókontyos Tilicske néni még sosem látott tökfejű bálnarokodilt. Elkerekedett szemmel bámulta a hatalmas kobakot.
- Rendes bálnarokodil akarok lenni! - pityeredett el Imród.
Tilicske néni leemelt egy tekerék fáslit a polcról, majd jól körbetekerte a bálnarokodil tökfejét.
- No, lássuk mit találunk a raktárban - mondta és megsimogatta a bajbajutott fejét. 
Keresett-kutatott, majd egyszer csak előállt egy kis kanál forró csokoládéval és egy üveg varázs-murokfennel:
- Ez nem lekvár és nem is lé, kenyér sem, hanem pép. Van benne puha csibemáj, vadalmalé és varázs-murok.

Ebbe kell keverni a kanál forró csokoládét. Ez majd eltüntenteti a tökkobakodat.
Imród megköszönte a varázs-murokfent és a kanál forró csokoládét. Fájó kobakjával kibicegett Tilicske néni patikájából.
 - Várj egy percet! - szólt utána Tarvarjú, de a kis bálnarokodil fittyet sem hányt rá többé. 
Ment a csodaszerrel a kezében. Felmászott a laguna széli szikla tetéjere és beleszagolt a murokfenes üvegbe. 
- Pfúj, én nem szeretem a puha csibemájat, én nem szeretem a vadalmalevet, én nem szeretem a varázsmurkot sem! De a forró csokoládé nagyon finom!
Imród bekanalazta a forró csokoládét még mielőtt összekeverte volna a varázs-murokfennel, ni­gy aztán oda lett a varázslat. Hiába várta hóvirágnyilástól-levélhullásig, hogy rendes bálnarokodillá váljon, mert a tökköbak, az tökkobak maradt. Madárvonuláskor aztán mégis megemberelte magát, visszament Aprókontyos Tilicske nénihez. Kapott is egy új adag varázs-murokfent, de a forró csokoládé végleg kifogyott a készletből.
- Lehettem volna szitakötő, vagy rendőr helikopéter, és én csak egy tőkfejű, érdes szárnyú bálnarokodil maradtam - zokogott Imród.

- Miért itatod itt az egereket? - kérdezte Göndörpilla, a rózsaszí­nű bálnarokodil, aki éppen a szikla felett repült el. Tarvarjú kövéig hallatszott a szárnycsattogása. 
 - Nézd mekkora tők nőtt a nyakamra. Megettem a forró csokoládét is és most oda a varázslat.- sóhajtott Imród. - Mit csattogsz itt, nincs neked magátolrepülős szárnyad?
 - Volt - szólt Göndörpilla, és leszállt Imród mellé - de aztán mindig benzin után kellett futkosnom. Egyszer, amikor a Csendes-óceán felett repültem, kifogyott az üzemanyag, és az óceán fenekére suppantam. Azonnal lecseréltem őket sajáthajtású szárnyakra! nigy aztán sosem zuhantam többé le.

a elfáradtam, a felhőkre telepedtem és a szivárványon csúszkáltam. 
 - Ilyen nagy fejjel nem bí­rnak meg a szárnyaim. Tilicske néni adott nekem varázs-murokfent, de a forró csokoládé mind elfogyott. nigy aztán életem végéig tökfejű, gyalogjáró bálnarokodil maradok. 
  - Mi lenne ha…- szólt Göndörpilla.
 - Ha, ha...mi? - vágott közbe Imród.
 - Ha odagondolnád a forró csokoládét a nyelved hegyére. - jutott eszébe Göndörpillának- majd gondolatban keverd össze a varázs-murokfennel, aztán meg nyeld le egyből a pépet!
 - Mit bánom én! - mondta Imród, és maga elé képzelt nem egy kanál, sem egy merengető kanál, hanem egy egész veder forró csokoládét, majd egyetlen mozdulattal lecsúsztatta a torkán a varázs-murokfent. 
Tökfeje egyszer csak zsugorodni kezdett, lett belőle alma, majd meggy, aztán ismét simabőrű fehér-fekete bálnarokodillá változott. 
Imród örömében kitárta a szárnyait, csapkodott kettőt, majd felemelkedett a felhők közé:
-Szitakötő lettem, sajáthajtású rendőrhelikopéter lettem!