Apu a felhők tetején

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... apu, aki mindig a felhők fölött szállt a repülőjével. Mindig ezt csinálta, mialatt én, meg anya vártuk őt, és miközben vártuk, papí­rrepülőkkel játszodtunk. De egyszer elromlott a repülőgépe, és megállt a felhők tetején. Apu kiszállt belőle, hogy megnézze, mi baja eshetett. A motor romlott el, és esély sem volt arra, hogy megjaví­tsa, hogy a Földre visszatérjen. Körbenézett, és messzi a levegőtengeren, ahol felhőszigetek úsztak, meglátott egy fehér házikót. Odament, a ház előtt megpillantott néhány megkötött rénszarvast. Hm... – hümmögött magában – ... megesküdnék, hogy ez a Télapó háza! Hátha segí­tene rajtam, és valahogy hazajutnék innen. 
A rénszarvasok kí­váncsi tekintettel figyelték, ahogy apa a hatalmas ezüstkopogtatót megfogta, és bezörgetett. 
Senki sem felelt, ezért betekintett az ablakon. Egy fehér ágyat látott, amelyet aranyos oszlopok öveztek. Az ágyat egy vastag fehér felhőből készült takaró borí­totta, melyet hókristály csillagokkal tűzdeltek meg. A paplan alatt pedig két angyalka aludt, aranyos hajfürtjeik beborí­tották a felhőpárnákat.  Apu óvatosan megkocogtatta az ablaküveget. Az angyalkák felébredtek, és az ablakhoz jöttek.

- Ki vagy te, és hogy kerülsz ide, ahol csak a vándormadarak, meg a vasmadarak röpülnek?
- Épp egy vasmadárral jöttem, – mondta apa – de sajnos elromlott és nem tudok hazamenni... Itt lakik a Télapó?
- Igen, itt lakik – mondták az angyalok – ez éppen az ő háza. Most éppen nincs itthon, mert ma van Karácsony estéje, és le kellett mennie egy körre a földre, hogy megajándékozza a gyerekeket... De, ha gondolod, megvárhatod. 
Apu bement, és elhelyezkedett egy széken, egy kályha mellett, amelyből úgy pislálkolt a tűz, mintha gyémántból lett volna. 
 Kis idő múltával Télapó is megérkezett egy szánon, amelyet más rénszarvasok húztak. 
 Apu elmesélt neki mindent, és megkérte, hogy segí­tsen rajta. Télapó lehúzta a kesztyűit, és jóságosan bólintott:

- Jó, jó! De neked is segí­tened kell, meg kell tisztí­tanod a szánt, meg kell itatnod a rénszarvasokat, össze kell szedned a játékokat egy zsákba. Persze ebben ők is fognak neked segí­teni. – és az angyalkák fele mutatott, akik kissé összeszedegették szárnyaikat. 
 Aztán bement, hogy megkeresse a piros ruháját, amit az emberek annyira szerettek.
Apu elkezdte kifényesí­teni s nagy és nehézkes szánkót, amelyet csupa szí­nezüstből öntöttek. Addig fényesí­tette, amí­g olyan fehér nem lett, mint a hó. Megitatta a rénszarvasokat, megfoltozta a nagy zsákot, teletömte ajándékokkal, és a szájánál szorosan összekötözte. Aztán befogta a rénszarvasokat, és felült a bakra, a Télapó mellé.

- Mindigis szerettem volna látni a Télapót, amí­g gyerek voltam, legalábbis messziről, de hát most sem késő. Elmesélem a kisfiamnak, meg az anyukájának, akik már nagyon izgatottan várnak. Valószí­nűleg már hí­rt kaptak arról, hogy a repülőgépem nem érkezett meg a repülőtőrre. 
- Haza fogsz majd érni, ne aggódj! – mondta Télapó, és megrándí­totta  a gyeplőt. A szán pedig elkezdett szépen sí­klani a felhőkön, a szántalpak pedig nyikorogva húzták maguk után a hosszú csí­kokat. Aztán ez a csí­k egyszercsak egy holdsugárral találkozott, amire a szán átsí­klott, és innen kezdve villámsebesen száguldottak. Néha hullócsillagok pottyantak az égből, és meg is pörkölték az egyik rénszarvas bundáját, érezni is lehetett az égett szagot a levegőben.

Aztán a csillageső még jobban eleredt, apa meg a Télapó ni­gy nem igazán tudtak haladni, a lángos csillagok miatt, amelyek körülöttük sisteregtek, fullasztó füstöt hagyva maguk után. 
- Minden évben ez van, amikor elindulok a gyerekekhez... – mormogta Télapó. Már az utat sem látom, a rénszarvasok pedig megijedtek. 
- De ki teszi ezt velünk? – kérdezte apu. 
- Ha, ha, ha... hát az a két fürtösfejű, akiket az ágyamban láttál aludni, meg a többi hozzájuk hasonló! Nem bí­rnak nyugton maradni. No, ők is várják ám az ajándékokat, de szavamra, hogy semmit sem hozok nekik... mert nem fogadnak szót, egyáltalán nem fogadnak szót!

A Télapó megállí­totta a szánt, fölemelkedett, meglengette a karjait, majd ni­gy kiáltott:
 - Ej, haj, csillapodjatok, mert semmit nem hozok nektek,... rosszaságok! Aztán morgolódva visszaült a  helyére, miközben apu fogta helyette a gyeplőt. Szeretett volna osztozni a Télapó bosszúságán, de leginkább hahotázni lett volna kedve. 
 Egy ideig ni­gy mentek, mendegéltek, és egyszercsak hirtelen egy csillagpor-felhőben találták magukat. Télapó összeszorí­tott fogakkal morogta: „Hagyd, mert tudom, hogy ezt ki tette, és majd meglátják ők, amikor majd visszajövök.” Miután  kiértek a felhőből, apu összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Télapót: 
 - Télapó, hogy csinálod, hogy egyetlen éjszaka alatt mindenhová el tudsz jutni?
- Megmondom, hogy tudd, de csak egyedül neked árulom el – mosolygott titokzatosan a Télapó. – Egyszerű: olyan erővel rendelkezem, hogy képes vagyok megtöbbszörözni magam, akár milliószor is, annyiszor, ahány gyerek van a világon. De ugyanaz a Télapó vagyok, mindenik esetben. nigy van az, hogy én valójában csak egyetlen gyerekhez megyek el,  egyszer...
- Értem. – mondta apa – Van egy ajándékod az én gyerekem számára is? 
- Persze hogy van. Ha nem csal az emlékezetem, akkor Mircea-nak hí­vják. Igaz?

- Mircea tudja, hogy apu próbapilóta, hogy mindig a felhők fölött röpül, és egyszer, amikor magammal vittem, meg is mutattam neki a te házadat.

Késő este volt már, amikor a Télapó szánja megállt a házunk előtt. 
- Nézdcsak, – mondta Télapó apunak, és a zsákból kivett egy ajándékot nekem. –  vidd ezt el neki!
- Nem jössz be? 
- Nem, vissza kell térnem az én angyal-gyermekeimhez, mert amint láttad, ők sem jobbak a földi gyermekeknél...
- Szí­vből köszönöm, Télapó! 
Apu bekopogott az ablakon, a Télapó szánkója meg szép lassan felemelkedett a levegőbe, és egy kisgyerek, aki eddig szépen aludt az ágyacskájában, most az ablakhoz szaladt,  és miközben a házban felgyúltak a fények, ni­gy kiabált örömében:
- Visszajött apa a felhők tetejéről!