Az ABC meséje

Volt egyszer, hol nem volt. Ez a mese, kedves gyerekek, pontosan a mi iskolánkban történt meg két elsős kislánnyal. Hogy? Nem tudjátok, hogy hol van az első osztály? Hát a második emeleten, az igazgatóság fölött! 
  Azt hiszem, hogy Emmát meg Ellát nagyon jól ismeritek, az ikreket, akik középen ülnek, a harmadik padban. Dehát ki ne ismerné őket? Egész áldott nap játszanak, ugróköteleznek, ugróiskolát rajzolnak a járdára, – persze azzal a krétával, amit titokban elcsennek az osztályból, és lám, emiatt van, vagyishogy, emiatt nincs kréta a krétatartóban... – aztán fára másznak, megcibálják a kutyusok fülét... Egyszóval lehetetlenség ezeket a csintalan kislányokat észre nem venni...de végsősoron, hogyha szeretnétek tudni, amúgy nagyon helyes kis teremtések.

Habár ikrek, mégis különböznek: Emmának kékeszöld szeme és húsz szeplője, Ellának pedig zöldeskékes szeme és tizenkilenc szeplője van.
Láthatjátok, hogy az igazság az, hogy nagyon különböztek egymástól.
Azon a napon, amelyiken mindez történik, Emmának és Ellának sürgős elolvasnivalója akad: egy szó, amely egyszerű és ... nagyon ni­zletes. Tehát a taní­tóbácsival együtt szépen elkezdik kibetűzni:

Emma: Aaaaaaaaa... l’lllllllö... ööööö... AL...

Taní­tó: Igen...

Emma: Al, al, al, alalalal... lalalala...

Taní­tó: Ej, Emma, Emma, Emma... Egyáltalán nem figyelsz... Ella, kérlek ismételd te is utánam: AL – MA, ALMA

Ella: AL – MA... MA

Emma: MAMA

Mindketten: Mamamamma... mamm!... mamm!... hahahahaaa

Taní­tó: Ej, lányok, lányok!

Mindketten: ööö... mi nem tudjuk, és nem is akarjuk ezeket tudni... nem akarunk olvasni!

Taní­tó: De, hogyhogy?

Emma: Én én a babáimmal szeretek játszani...

Taní­tó: De...dehát az ábécét meg kell tanulni!

Ella: És én, én meg a labdával szeretek...játszani...

Taní­tó: Dehát az ábécé is fontos!

Emma: De ezek a betűk nekünk nem kellenek...semmire se jók...Olyan unalmasak...

Ella: ..és gőgösek!

A taní­tóbácsinak nem volt mit tennie. Kénytelen volt kiengedni őket játszani, egész naphosszat! Amí­g be nem esteledett. 
Miközben ugróköteleztek, egy dalocskát énekelgettek, amelyet saját maguk találtak ki, és valahogy ni­gy hangzott:

Irkafirka az irkában
Nem vagyunk az iskolában!
Három póknak kilenc lába,
Úgysem megyünk iskolába!

Mi csak játszunk boldogan,
Reggel, este, gondtalan,
Minek nekünk iskola!
Egyikünk se ostoba!

Emma: Oh, de elfáradtam...És nézd, este lett...És ááá...álmos lettem...
Ella: Én is álmos lettem.

Ella és Emma most éppen mélyen alszanak, hisz a játszásban nagyon elfáradtak. De ők nem tudják, hogy betűk nélkül a világ veszélyben lenne. 
A betűk mindenütt ott vannak, nélkülük nem boldogulunk. Nem léteznének levelek, mert nem léteznének postací­mek. A szilvalekvárt lecsónak néznénk, hogyha nem lennének a befőttesüvegek felcí­mkézve. De még az is megeshetne, hogy nem tudnánk, hogy kik vagyunk, hisz a saját neveinket is szintén betűkkel ni­rjuk le.

Nem létezne pénz, mert a bankjegyeken szintén sok a betű, sőt szinte azt mondhatnánk, hogy a pénzt valójában betűkből rakták össze. De mégis a legszomorúbb az lenne, hogyha nem lennének könyvek. Sem filmek, sem számí­tógép, sem közlekedési jelek, semmi, semmi, semmi! A mi világunk, kedves gyerekek, betűkből épült fel. És az első, a legfontosabb hely, ahol ezek a betűk összetalálkoznak egymással, az az ábécéskönyv. Úgy, hogy elképzelhetitek, kedveseim, hogy az ábécéskönyv betűi mennyire megsértődhettek, amikor mindezt meghallották. El is határozták tüstént, hogy megleckéztetik a két kislányt, és szépen, lassan, észrevétlenül be is lopakodtak az ikrek álmaiba. Emma és Ella, mivelhogy ikrek voltak, szóról-szóra ugyanazt álmodták.

ígyhát Emma és Ella a tóparton ébredtek fel, ahol egy borzasztó mogorva ember halászgatott, akit Morgó bácsinak hí­vtak, és lássatok csudát, a halak helyett csupa betűket fogott ki tóból a halászbotjával. Magasan az égen szintén betűk röpdöstek. Az úton pedig az emberek és az állatok helyett is ugyancsak betűk jöttek-mentek fel s alá, keresztül-kasul, hosszában-széltében, kedvük szerint: kis és nagybetűk, dőltek vagy függőlegesek, kézzel ni­rottak, vagy nyomtatottak.

Csak akkor mehettél el mellettük, hogyha nevükön nevezted őket. De Emma és Ella nem ismerték a betűket, ni­gy esélyük sem volt a haladásra. Ha másképp nem, hát a tavon keresztül kell indulniuk, hogyha haza akarnak menni! Morgó bácsi azt mondta, hogy ha megmondják a kihalászott betűk neveit, akkor ez a betűhal hálából átviszi majd őket a túlsó partra. Úgyhogy Emma és Ella rázendí­tettek:

Emma: Ez a P betű, a pipa betű, igen, igen! A paprika betű, meg a pompom betű..

Ella: ...meg a paci betű...

Mindketten: paci, paci, paripa, gyí­, paci, paripa, nem messze van Kanizsa...

Morcos bácsi: Deb teccik dekeb, deb teccik, halásszunk még...no..halhal..hallgassátok csak..megint húzza a halacska...kabás van megint...kabás van...

Emma: Ez az O betű, olló betű, o, o, orgona,...

Ella: ostor betű..ostor betű!

Mindketten: ostor betű, ... hahaha....gyí­, gyí­, gyí­!

Morcos bácsi: Deb teccik, deb teccik, halacska...figyeljétek, bert halacskának kell lennie! Na, na, na...NNNNNN

Emma: Ez a N betű! A napocska betű!

Ella: A néni betű!

Morcos bácsi: neb...neb..neb néni...no, no, Hopp!

De Emma és Ella nem ismerték fel Morcos bácsi utolsó betűjét, amely kétjegyű volt, és még egy ipszilonja is volt neki, és amely pont hiányzott a szó végéről! Mert nem mondható el, hogy a P, az O és az N betűk egy értelmes szót alkotnának. nigy hát nem jutottak át a tavon, és nem mehettek haza. Ekkor megjelent a fejük fölött egy hatalmas madár, amely valamit tartott a csőrében.

Emma: Ez egy vadliba!

Ella: Igen, egy vadliba!

Morcos bácsi: Azaz! Egy vadliba!

A vadliba éneke: 

Én vagyok a vadliba,
Most megyünk a lagziba,
A csőrömben most viszem,
Láthatjátok, azt hiszem...
S ha ügyesen megfejtitek,
Akkor szépen elmehettek...Emma: Ez azt jelenti, hogy te egy betűt rejtegetsz...

Ella: Igen, megvan, egy betűt hoztál a csőrödben!

Emma: A tyúkocska betűt!

Mindketten: A TY betűt!

A kislányok nagyon gyorsan rájöttek arra, hogy a Tyúkocska a TY betűt jelentette. Gyorsan összeolvasták a Morcos bácsi kihalászott betűit ezzel a Tyúkocska betűvel, s hát abban a pillanatban egy hatalmas PONTY ugrott ki a tóból, és szólt a kislányoknak, hogy ugorjanak fel gyorsan a hátára, mert átviszi őket a tavon.

A kislányok szépen elbúcsúztak Morcos bácsitól, aki persze nem volt Más, Mint Maga az M betű, álruhába öltözve. Aztán elindultak. Amikor a túlsó partra értek, megpillantottak egy szép házat, amelynek ajtaján ez állt: AZ niLOM KIJíRATA. EMMA ÉS ELLA SZíMíRA. AHHOZ, HOGY KIJUSSATOK, FEL KELL SOROLNOTOK AZ ÖSSZES BETÅ°T!
Hogyhogy? – gondolták magukban a kislányok – Mondjuk el kivülről?  Oh, nem fog sikerülni! – keseredtek el nyomban. De még annyi idejük sem volt, hogy bánatukban néhány könnyet ejtsenek, amikor a ház ablakaiból kiröppentek az ábécé betűi, és elkezdték vidáman fújni az ábécénótát.

Az A, Bé, Cé három hadvezér, 
A Dé hasába minden belefér,
Az E azt vezényeli, hogy: ELŐRE!
Az F egy Féllábú, de bátor E,  
A Gé, az  minden gépet jól vezet,
A Há, az Hallgat, mert fegyelmezett...

És ni­gy, együtt énelkelve a betűkkel, Emma és Ella könnyedén meglökték a ház ajtaját, és kijutottak az álomból. Visszakerültek a mi igazi világunkba, a kis ágyacskáikba, éppen akkor, amikor a csergőóra berregni kezdett, mint ahogy azt minden reggel hétkor megtette.