"/> ">

Ayako, Ilinka és a szőke herceg

Előadja Nagy Dorottya és Csí­ki Hajnal.

írta: Dan Lungu
fordí­totta: Nemes Csilla
illusztrálta: Sebastian Ciubucă.

Aznap, amikor anya borzasztóan leszidott a fogmosás miatt, az én jó barátnőm, Ayako, azt mondta, hogy kellene kerí­tenünk valahonnan egy elvarázsolt herceget. Azt mondta, hogy olvasta valahol, valamilyen kakaópacás régi ringy-rongy könyvben, hogy hogyan is lehet egy ilyen hercegre szert tenni.

Különben Ayako egy igazi név. Mert ugyanúgy, ahogy engem Ilinkának szólí­tanak a szüleim, őt az övéi Ayakonak szólí­tják, ugyanis a szülei japánok. Lehet, hogy az ő nyelvükön az Ayako pontosan Ilinkát jelent, és ez a magyarázata annak, hogy mi ketten ilyen jól megértjük egymást. - És ha találunk egy ilyen elvarázsolt herceget? Mit teszünk vele? – kérdeztem.

- Nem tudom… Beletesszük egy dobozba és nézegetjük.

- De mivel fogjuk etetni?

- Hát, hogyha még kicsike, akkor tejecskével. – mondta Ayako.

- És, hogyha már nagy, akkor töltöttkáposztával. – egészí­tettem ki én.

- Mi az a töltöttkáposzta? – kérdezte csodálkozva Ayako.

- Ufff, tényleg nem tudod? Hát azok a rizzsel meg hússal töltött káposztagombócok, amelyeket meg kell…

- ni“, persze, tudom már! – ugrott fel Ayako. Egyféle sushi… disznóhúsból készül…

Ezután összevesztünk. Én azt szerettem volna, hogyha az elvarázsolt herceget odaállí­tjuk leckét ni­rni, de Ayako azt mondta, hogy inkább tartsuk benne a dobozban, amí­g felnövünk, aztán akkor majd férjhez megyünk hozzá. Hiszen, ha jól meggondoljuk, két elvarázsolt herceget is foghatunk, nem csak egyet. És, hogyha ketten vannak, akkor nem unatkoznak majd a dobozban, amí­g magukra maradnak, hanem játszhtanak majd mondjuk szamurájosat.

Aztán el is felejtettük ezt a beszélgetést, hanem tegnap este egy furcsa dolog történt. Bebújtam a paplan alá, lekapcsoltam a villanyt, és nézegettem a plafonon foszforeszkáló csillagokat.

Az igazi csillagokat is látom az ablakon keresztül, hiszen a nyolcadik emeleten lakom. De tegnap este mintha feketére festették volna az ablaküvegeket, semmit sem  láthattam. Hirtelen egy koppanást hallottam az ablakban. Először azt hittem, hogy egy ág, vagy egy eltévedt denevér, amely most jól beverte a buksiját. De a kopogások egyre sűrűbben hallatszottak, és a szí­vem elkezdett a torkomban verni. Fejemre húztam a takarót, azzal a reménnyel, hogy akkor semmit sem fogok majd hallani. El kell ismernetek, hogy nincs semmi szégyen abban, ha valaki az éjjel kellős közepén fél egy idegentől a nyolcadik emeleten. Csak egy kicsin múlott, hogy nem kiáltottam át a szüleimhez a tulsó szobába. Ezt megtettem volna, ha a kí­váncsiságom nem lett volna nagyobb a félelmemnél, amely arra bí­ztatott, hogy dugjam ki a fejem a paplan alól és félszemmel lessem meg, hogy mi is történik.

Az ablak irányában egy gyerekarc volt kivehető, egy elemlámpa kerek fénye vetült rá, szájával éppen mondott valamit, de én nem értettem, hogy mit. Ahogy figyelmesebben elnéztem, hát látom, hogy nem más, mint Ayako. Vagy valaki más, aki pontosan olyan, mint ő. Összeszedtem a bátorságom, és a közelébe mentem, ő pedig intett nekem, hogy nyissam ki az ablakot.

Zilált volt a haja, nézése bandzsa, mintha egy ördögi lény nézett volna rám, aki a barátnőm bőrébe bújt. Mégis, amint kinyí­lt a szája, és beszélni kezdett, úgy tűnt, hogy mégiscsak a barátnőm. De egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ő az. Akkora szí­vem volt, mint egy hétig éheztetett bolhának, amikor mégiscsak kinyitottam az ablakot.

- Te vagy Ayako? – súgtam én.

- Nem, hanem a japán császárnő! Engedj már be, mert mindjárt magamra eresztem!

- És, hátha egy kí­sértet vagy?

- Hát akkor már tizenötször megzabáltalak volna… „Hogyha már nagy, akkor töltöttkáposztával.” – ez a  titkos jelszó, rendben?

Kölcsönadtam neki a pizsamámat, mert körülbelül egyforma a termetünk, aztán azzal el is rohant a fürdőszobába. Erre azért volt szükség, hogy nehogy valaki a háziak közül észrevegye őt. Addigis a gondjaimra bí­zta a varázsléggömböt, amellyel csak éjszaka lehetett utazni.

Apám megszidta, amiért túl sok teát ivott, aztán szerencsésen visszajött és felöltöztünk, együtt megfogtuk a varázsléggömböt, és elindultunk megkeresni az Elvarázsolt Herceget. Ayako mindent alaposan kijegyzetelt egy papí­rlapra. Tudta, hogy egy erdőbe kell megérkeznünk, amelyet csak ő ismert. Itt egy csúnya békát kell keresnünk, amelyet pontosan éjfél és éjfél után fél órával meg kell csókolnunk. Aztán a tervek szerint a békának Elvarázsolt Herceggé kell változnia. A könyv legalábbis ezt állí­totta, és nekünk semmi okunk nem volt, ami miatt ne hallagattunk volna a könyvre.  Sőt, az is teljesen logikus volt, hogy minél csúnyább békát találunk, annál szebb Elvarázsolt Herceg lesz belőle.

Az erdőben nagyon össze kellett szorí­tanom a fogaim, hogy ne vacogjanak. Vaksötét volt, és az ágak félelmetesen ropogtak a lábaink alatt. Egy madár kiütötte kezünkből az elemlámpát. Szerencsére nem aludt ki. 

Egyszercsak találtunk egy dülledtszemű békát, amelynek akkora szája volt, mint egy szelet görögdinnye. De Ayako szerint nem volt eléggé rusnya. Egy ágacska segí­tségével felfordí­totta, majd ezt mondta:

- Nem látod, hogy mégcsak nem is békanyálas?

Úgyhogy tovább kerestünk. Végül találtunk egy csámpás példányt. Örömünkben mindketten felugrottunk. Olyan volt, mint egy nagy kásás, túlérett körte, amin áthaladt egy teherautó. Vaksi volt, a bőre hideg és nyirkos, és ráadásul a hasa tele volt narancssárga undorí­tó csomókkal. Pontosan éjfél múlt huszonöt perccel. Az első, aki izgatottan megcsókolta, Ayako volt. Mivelhogy a béka nem mutatott életjeleket, Ayako átnyújtotta nekem is.

Belenéztem a béka szemébe, és gondolkozás nélkül megcsókoltam a homlokát. Rekedten és szomorúan brekegett. Mindketten feszülten figyeltük a békát. A percek lassan teltek, a hercegünk pedig csak nem akart megjelenni. Egy óra várakozás után szomorúan hazamentünk. Útközben hevesen vitatkoztunk. Ayako szerint, az óránk késett, szerintem pedig nem hí­m békát csókoltunk meg, hanem egy nőstény példányt.

Reggelig egyebet sem tettem, mint a pizsamakabátom ujjával dörzsöltem a számat, és a rusnya békáról rémálmokat láttam.

Amikor fölébredtem, az első dolgom az volt, hogy megmostam a fogam. Negyed órán át mostam, a fogkrém negyedét fölhasználtam.

- Na, ez igen, ni­gy szeretlek téged! – kiáltotta édesanyám. Látod, hogy mindig jót tesz egy kis veszekedés! – mondta aztán Apának.