A szavak forrása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan forrás, amelyből szavak eredtek. niltalában csepegtek, néha csurrantak, de megállás nélkül buzogtak kifele. Nem léteztek még hosszú mondatok, két-három szóból álltak mindössze.  Mesék sem léteztek, de ellenben mindenütt ott voltak a szavak: ott zümmögtek, ahol nem is gondoltad volna, és lépten-nyomon egyre csak szavakba botlottál. De nem volt értelmük. Semmit, de semmit nem értettél belőlük.  Sokan voltak és nagy volt az összevisszaság körülöttük.

De egyik napon Fantezissimus, a jó, de minden hájjal megkent varázsló rábukkant a szavak kútjára. Szeretett varázsolni, és némely varázslata – meg kell vallani – egészen rosszul sült el, annak ellenére, hogy ő egy jó varázsló volt, amint azt már emlí­tettem. Fantezissimusnak tetszett az Értelmetlen Szavak Forrása.  Egy ideig játszadozott velük: elrendezte őket szépen tí­zes sorokba, aztán százas csoportokba,  szőnyegeket szőtt a szavakból, aztán házikókat rakott össze, de olyanokat, amelyekben tűz lobogott, és a kis kéményeikből szófüst szállt az ég fele.

Ez tartott egy jó ideig, amí­g Fantezissimus meg nem unta a játékot. Akkor eszébe jutott, hogy valami komolyabb varázslatba kezd, egy olyanba, amely ne legyen unalmas, mindenki szeresse, és soha vége ne szakadjon. Elkezdte tanulmányozni a szavakat, és látta, hogy nem egyformák.  Fantezissimus rájött, hogy akadnak köztük nagyon pökhendi szavak is, amelyek minden körülöttük lévő dolgot meg akartak nevezni.  De arra is rájött, hogy vannak olyan szavak, amelyek maguk után hí­vják a többi szót, és ezek szófogadóan követik is őket, mint a kotlót a kiscsibék. Aztán voltak nyughatatlan szavak, amelyek összekötötték a többi szót egymással.

Voltak sánta szavak, morcos szavak, kicsi és nagy szavak, jó és rossz szavak, vagyis mindenféle szó volt, mint a méhkasban a méhek. És nagyon hasonlí­tottak is a méhekre, hisz mindenhová röpdöstek, néha csí­ptek is, de az is megesett, hogy méz csöpögött belőlük.

Miután Fantezissimus rájött, hogy milyen sokfélék a szavak, elkezdte őket sorba rendezni. Kis dobozkákat keresett, amelyekben szóépí­tményeket helyezett el.  Néha sok idejébe telt, amí­g sikerült megtöltenie egy dobozkát. Máskor pedig ez egészen egyszerűen ment. A skatulyákat szépen elhelyezte egy polcon, aztán elküldte őket a nagyvilágba, hogy ő is ajándékozhasson valamit az embereknek. Az emberek kártyáknak nevezték el őket. nigy hát a kártyák ott ültek szépen rendben, ahogy Fantezissimus elrendezte őket. Ott volt a sok szóépí­tmény, a sok szóból készült érdekes dolog, hogy amikor kinyitottad a dobozt, szemed-szád elállt a sok érdekességtől: állatok és folyók, nagy hajók, paloták, tündérek, finom sütemények, meg egyéb érdekes dolgok, amelyeket el sem lehet mesélni, mint például a matematika vagy a kémia.

Némely szó kiugrik a dobozból, és elkezd szaladni mihelyt észreveszi, hogy kinyitottad a könyvet – bocsánat! – Fantezissimus dobozkáját.  Aztán visszatérnek és nyugodtan ülnek a helyeiken, amí­g ki nem nyitja valaki ismét a dobozt. És ez eltarthat hónapokig, esetleg évekig, évtizedekig, hosszú évszázadokig. A szavak néha fiatalok maradnak, máskor pedig megöregszenek, és ha kinyitod a dobozt, akkor már nem ugrándoznak fürgén, hanem segí­tségre van szükségük. Úgyhogy ilyenkor más szavak jönnek a segí­tségükre, újabbak, fiatalabbak, akiket Fantezissimus küld segí­tkezni.

Mivelhogy a szavak forrása szüntelenül buzogtatja ma is a szavakat, ni­gy hát Fantezissimus, a varázsló, ott telepedett le a forrás mellett, és ma is varázslatos szóskatulyákat gyárt.