A szivárványszéli kút

Egy város közeli kis faluban élt két testvér: egy kislány, meg egy kisfiú, aki nemrég kezdett el iskolába járni. Csak édesanyjuk volt, de egyszercsak ő is hirtelen meghalt. nigy hát abba kellett hagyniuk az iskolába járást és valami munka után kellett nézniük, hisz már az sem volt, amit egyenek. Egy-egy kis poggyászt készí­tettek, benne egy néhány könyvvel, felvevő ruhával, és elindultak a város felé. Elkezdték le s fel járni a város utcáit, amelyek tele voltak szép, nagy, gazdag házakkal. Keresték folyton, hol tanulhatnának mesterséget, hol találhatnának munkát, de egyetlen mester sem fogadta be őket, mint mondták, nem sok bizalmat keltett bennük a gyerekek arcocskája. Félénkeknek és  bugyutáknak találták őket.

Egyszer véletlenül bekilincseltek egy festő műtermébe. Ott állt egy nagy festőállvány, mögötte pedig valaki dolgozott, de semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a belépőket. A gyerekek lassan az állvány irányába araszoltak, amikor az állvány mögötti ember hirtelen rájuk kiáltott:

- nilljatok meg! Ne mozduljatok!
A gyerekek rögtön meg is álltak, moccani sem mertek, mintha sóbálványokká meredtek volna, úgy álltak ott órákon keresztül, mí­gnem egy ecsetet tartó kéz kinyúlt az állvány mögül, és intett nekik, hogy most már közeledhetnek.

Ők nagyon lassú léptekkel meg is indultak az állvány irányába, s hát álmélkodva látták meg a képen lefestve saját magukat, no meg egy gólyát, kastélyokat, hidakat és... és az égen tucatnyi napot.
A festő pénzt vett elő a zsebéből:

- Ennyi elég lesz nektek. – tette hozzá. Aztán megmártotta újból az ecsetjét és megint elkezdett festeni.

A gyerekek elmesélték neki, hogyan halt meg az édesanyjuk, hogy mi járatban vannak, és hogy éppen munkát keresnek. A mester gondolkozott egy kis ideig, aztán ni­gy felelt:

- Hát, maradhattok nálam, reggelente iskolába jártok, aztán délutánonként itt a műteremben segí­tkeztek nekem.

A gyerekek beleegyeztek és másnap már el is kezdték a munkát a festőmesternél. Habár a munka tetszett nekik, és nagyon igyekeztek is mindent jól végezni, mégsem tudták a megfelelő kék vagy okkersárga szí­nárnyalatot kikeverni, ni­gy a dolgok bizony nagyon zavarossá váltak. A mester dühében beletörülte az ecsetjét a gyerekek ruháiba, és ni­gy történt, hogy ettől kezdve mindig festékfoltos, maszatos öltözéket viseltek.

 Sőt, mi több, előfordult, hogy amikor nagyon dühös lett, olyankor még a gyerekek arcát is összefestékezte. Bajuszt, meg szakállt festett nekik, és szegényeknek ni­gy kellett mutatkozniuk az utcán, az emberek pedig megálltak, nézték, gúnyolták őket és mulattak rajtuk.

A festőművész munkáira nemigen akadt vevő, ni­gy szép lassacskán leszegényedett, és ágynak esett. A fiú vele maradt, ápolta, gondozta. A lány ezalatt repülőre szállt és a festő képeit idegen országokban mesés összegekért eladta.

Egy nagy láda aranypénzzel érkezett haza. A mester is felépült a betegségéből és tüstént bocsánatot kért, amiért oly gonoszul viselkedett. Aztán kinyitotta a ládát és azt kérdezte: 
 - Mondjátok, kedveseim, mi a kí­vánságotok?
 A fiú gondolkodás nélkül rávágta:
 - Szeretném viszontlátni édesanyámat! A lány is gyorsan bólintott.
 A festő gondolkodóba esett:
 - Hm, nagyon nehéz kérés, de talán nem teljesen lehetetlen.
 A fiú görcsösen megragadta a festő zakóját:
 - Kérlek, nagyon kérlek, egész életemben hálás leszek neked!

- Gyermekem, meg kell mondjam, hogy nem fog ez akkora boldogságot szerezni nektek, mint ahogy most gondoljátok. A fiú arca kissé elkomorodott, aztán gyorsan azt mondta:

- Ennek nincs jelentősége, nagyon kérlek, tedd meg!
 A mester hosszan végignézte izzó arcaikat.

- Legyen! – mondta aztán. 

Belemártotta az ecseteit a festékbe, megragadta a lány állát, felemelte a fejét, azt is hitte a lány, hogy megint össze fogja festeni az arcát, mint régen, de most a festő mosolygott, és kioldotta a lány kendőjét. Egy csillagot festett a homlokára, aztán visszahelyezte a kendőjét a fejére.

- El kell mennetek a Szivárványszéli Kúthoz. Napkelet fele kell elindulnotok, amint kiértek a városból, áthaladtok egy mezőn, abban az irányban, amerre a vadjácintok nyí­lnak. Egy országhatárhoz fogtok érkezni, ahol ellenséges határőrökbe ütköztök majd, és akik állig fel vannak fegyverkezve, dehát csak azért vannak ott, hogy akárki ne mehessen át.

 -De te, - mondta a lánynak - csak emeld fel fátyladat, és mutasd meg a homlokodon a csillagot, és akkor azonnal beengednek titeket.

A Felhők városában senki sem tud segí­teni. Hát minden rajtatok múlik. – mondta a mester. Aztán felemelte a mutatóujját és ni­gy folytatta:

- Aztán nagyon siessetek, amikor átkeltek a Szivárványhí­don, mert bármelyik pillanatban szétfoszlik alattatok!

Másnap a két testvér nagyon korán ébredt. Mária - mert ni­gy hí­vták a lányt - felöltötte magára egyszerű parasztruháját, amelyben mindig nagyon jól érezte magát, a fátylat is a fejére csavarta, megfogta a testvére kezét, aki fehér inget vett magára, és azzal útnak is indultak. Odakint az égbolt tele volt sötét felhőkkel.

Kimentek a városból, és napkelet fele tartva áthaladtak a mezőn, éppen arra, amerre a vadjácintok mutatták az utat. nigy mentek, mendegéltek két nap s két éjjel, anélkül, hogy megpihentek volna. Aztán egy idő elteltével már nem is a földön lépkedtek, hanem a vastag felhőrétegeken, anélkül, hogy tudták volna. Csak az tűnt fel nekik, hogy a táj kezdett nagyon megváltozni: a mező nedves és puha lett, a növények pedig egyre furcsábbak, de ők csak a kék vadjácintokat figyelték, az apró kék foltocskákat a szürke felhőrétegeken.
Ahol a felhők elvékonyodtak és egy-egy rés keletkezett, le lehetett látni a földre: olyan volt, mint egy másik, különös, rajzolt világ. 
 Már nagyon sok ideje mentek megállás nélkül, amikor észrevették, hogy  a láthatáron tornyos épületek kezdenek körvonalazódni.

Ez volt a Felhők Birodalma, amely lépésről – lépésre egyre csak növekedett és amikor a gyerekek éppen beléptek volna a hatalmas birodalmi kapun, akkor négy formátlan képű, szuronyos, páncélos határőr ládzsáikat a mellkasuknak szögezve, feltartóztatta őket. A két testvér szörnyen megijedt, annyira, hogy el is felejtették azt, hogy most mit kellene tenniük. A fiú a lánytestvéréhez bújt és belekapaszkodott a fátylába. A fátyol lecsúszott a lány fejéről és katonák észrevették, hogy ott ragyog a csillag a lány homlokán. Le is eresztették nyomban lándzsáikat, és szabad utat engedtek nekik.

A gyerekek besétáltak a városba, és elvegyültek az emberek között. Az itt élő lakosok nem nagyon különböztek a földi emberektől. Arcuk mosolygott és ruházatuk pedig a néhány száz évvel ezelőtti viseletre emlékeztetett.

 A gyerekek szokatlanul fáradt és gondterhelt arca felkeltette a járókelők figyelmét. Egyre gyorsabb léptekkel furakodtak elő a tömegben, és néha irányt veszí­tve megálltak és bámultak körbe-körbe.

A város nagyon régi lehetett, hisz a fényes – sárga kövezet már kopott volt a használattól.  Lépten - nyomon régi, boltí­ves bejáratú, különlegesen vastag falú kastélyokat, palotákat lehetett látni.

Az utcák némelyike nagyon széles volt, amelyeken lovashintók is könnyek elfértek, mások pedig annyira keskenyek, hogy a szembenfekvő házak ablakaikból az emberek könnyedén kezet rázhattak volna egymással, ha éppen akartak volna. Az utcák kis kör alakú terekbe futottak össze, amelyek közepén gémeskutak álltak, a lakosok innen hordták a vizet.

A cseréptetőzetekre szem formájú ablakokat vágtak, a gyerekeknek pedig úgy tűnt, mintha ezek a szemek időnként kacsintanának. 
 A kéményeken pedig gólyafészkek álltak, minden fészekben egy – egy gólyacsalád. Ez az öt – hat gólya ott állt féllábon a fészekben kelepelve és a járókelőket bámulva.

A gyermekek nem tudták eldönteni, hogy illik – e, vagy sem a Szivárványszéli Kútról kérdezősködni. A lány megállí­tott egy hölgyet, aki egy gyereket vezetett a kezénél fogva, de a hölgy egy ismeretlen nyelven beszélt.

Ekkor a kisfiú egy gólyát szólí­tott meg, amely egy fogadó előtt állt. Először azt hitte, hogy agyagból készült, éppúgy, mint a mellette álló nagy virágcserepek, de amikor a gólya megmozdult, akkor a kisfiú odament hozzá és azt kérdezte tőle:

- Nem tudja Gólya Asszonyságod, hogy merre van a Szivárványszéli Kút?
A gólya jóindulatúan a fiúra nézett és elkezdte kelepelni:

- Abban a kastélyban található, amelynek a kapuján egy festett kút látható, a kastélyt pedig úgy találjátok meg, hogyha figyelitek a tetőzeteken pislogó szemeket. – azzal a gólya felrepült egy magas kéményen álló fészekbe.

A gyermekek megértették, hogy a tetőtéri ablakok redőnyei akkor kacsintanak rájuk, hogyha pontosan jó helyen járnak.

így bandukoltak néhány napon keresztül a városban, és senki nem igazí­totta útba őket. De ők sem evésre sem ivásra nem tudtak gondolni, egyre csak az édesanyjuk járt a fejükben. A gólya, akit megkérdeztek, messziről figyelte őket, néha megjelent egy-egy tetőn és féllábon állva ni­gy kiáltozott: ne álljatok meg! ne álljatok meg!

Az utcanévtáblák feliratai kiolvashatatlanok és annyira zavarosak voltak, hogy néha az volt az érzésük, hogy, ugyanazon a helyen már többször is jártak. A fáradtság, az éhség és a szürke éjszakák hideg levegője meggyötörte a két gyermeket. A járókelők sajnálattal nézték őket. Néha kinyí­lt egy – egy ablak és az emberek nyájasan meg is szólaltak:

- Lépjetek be hozzánk, gyertek, egyetek, és pihenjetek meg!
De a gólya mindig egy közeli háztetőről aggodalmaskodva figyelte őket, és egy furcsa megérzés mindig azt súgta a gyerekeknek, hogy vissza kell a meghí­vásokat utasí­tani.

- Tudod mit? – mondta a fiú a lánynak. – Én azt gondolom, hogy ennek a városnak a lakói is éppúgy a kutat keresik, akárcsak mi magunk.

- De nem találtak rá, és a kedves meghí­vásoknak pedig nem tudtak ellenállni, ezért örökre itt maradtak.
- Én is azt gondolom, - mondta a lány a hidegtől reszketve, - hogy nem kell elfogadnunk a meghí­vást még akkor sem, hogyha mindketten meg is halunk.

így kóboroltak még jó ideig, nem tudni, hogy napokat, heteket, lehet, hogy hónapokat. Egy napon a fiú a fáradtságtól kimerülten nekidőlt egy falnak. Amikor aztán továbblépett, hát a testvére észrevette, hogy a háta összemaszatolódott piros és kék krétafoltokkal. Amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy kút rajzolódott az öccse hátára. Utolsó erejüket összeszedve bezörgettek a kapun. Az udvar hátsó feléből egy öreg, görnyedt fekete öltözékes anyóka indult el, hogy beengeje őket. Lassan jött feléjük, szinte úgy tűnt, már sosem érkezik meg.

A kapuhoz ért végre, ott pedig hosszadalmasan keresgélte a nagy kapukulcsot, amely a szoknyája egyik zsebébe volt elrejtve. Kinyitotta a kaput és behí­vta a gyerekeket a sárgaköves udvarra, aztán bevezette őket a kastély egyik termébe, amelyben régi karosszékekkel körülvéve egy nagy kerek asztal volt, akkora, hogy szinte az egész termet elfoglalta. A gyermekeket hellyel kí­nálták. A gólya, aki követte őket, boldogan ült le melléjük az egyik karosszékbe.

Nézegették magukat az asztal tükörfényes lapjában, közben az öregasszony, aki velük szemben ült, a Felhők Városáról mesélt, majd megkérdezte őket, hogy mi járatban vannak. Ők elmeséltek mindent, aztán az öregasszony finom ennivalót, italt meg gyümölcsöt hozott, a gólyának pedig egy gránátalmával telt magasnyakú edényt. A gyerekek is, meg a gólya is jó étvággyal ettek, majd szépen megköszönték. Miután mindent megettek és megittak, meglepődve vették észre, hogy az asztal felszí­ne ví­zzé változott és rajta lebegnek a tányérok meg a poharak. A csillogó asztallap tehát nem volt egyéb, mint a Szivárványszéli Kút!

Az öregasszony miután összeszedte az edényeket, egy hal bukkant a feszí­nre, majd hirtelen megfordult, a farkával egyet csapott, és úszott is vissza a mélybe.

A gyermekek egy agyagkorsót belemerí­tettek a ví­zbe, ittak belőle, s lám, minden fáradtságuk elmúlt, szebbek és erősebbek lettek, mint ennek előtte voltak. Szemüket is jól megmosták, és a törülközővel, amit az öregasszony hozott, jól megtörülköztek. A körülöttük lévő tárgyak hirtelen szí­nt váltottak, minden élénk szí­nekben kezdett ragyogni.

Az öregasszony sem volt öreg többé, hanem Máriával egykorú fiatal lány, türkizkékbe öltözve, a haja pedig olyan vörös volt, mint a tűz lángja. Tiszta ruhákat hozott a két testvérnek, és segí­tett nekik: Máriát arany-, az öccsét pedig kék szí­nű ruhába öltöztette. Aztán elvezette őket a kastély egyik tornyába, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Most látták csak, hogy milyen is ez a város, ahol annyit barangoltak: a falak türkiz és gránitzöld szí­nűek voltak, a háztetők cserepei pedig vidám tarkák. A magas tornyokat vékony szivárványhidak kötötték össze, amelyek egymásba kapcsolódtak a város felett.

Ebből a toronyból is, ahol álltak, egy erős, kemény és viritóan kék szivárvány vezetett fel az égre. A gyermekek elbúcsúztak a türkizkék ruhás lánytól, és elindultak végig ezen a hí­don. Eszükbe jutottak a mester szavai, ezért szaladni kezdtek. A szivárvány csak emelkedett, emelkedett, ők pedig csak rohantak végig a sávokon, a szí­vük sebesen vert, szinte kiugrott a mellkasukból, hiszen a hí­d végén megpillantottak egy asszonyt, aki tárt karokkal várta őket, és aki nem lehetett más, csak az ő Édesanyjuk. Keblére szorí­totta, majd elengedte őket. Ekkor látták, hogy egy nagyon magas, vékony törékeny nő volt az anyjuk, és hosszú aranybarna hajfürtöket viselt. Megfogta a kezeiket, és elvezette őket egy még gyönyörűbb városba, mint amilyen a Felhők városa volt. A falai, tornyai és bástyái sokkal magasabbak és csipkézettebbek voltak. Kristályból és drágakövekből épültek, amelyek áteresztették és ugyanakkor visszaverték a nap sugarait. Miután végigjárták a várost és fölmásztak számtalan toronyba, egy kosárlabda pályára mentek be, amely piros és kék kövekkel volt kirakva. Egymást fölváltva négy nap kelt fel és nyugodott le az égen, és azon a részen, ahol sötétebb volt, ott hatalmas méretű csillagok ragyogtak, sokkal nagyobbak, mint amilyeneket a Földön lehet látni. Egy kék labdával kosárlabdázni kezdtek.

A kosarak nagyon magasan voltak, a labda hosszú ni­veket ni­rt le a levegőben. A körülöttük lévő üvegfelületek dallamosan visszhangozták a labdapattogást, a vidám hangokat, megsokszorozták a szaladgáló alakokat, tehát már ez is önmagában egy csodálatos játék volt.
Egy adott pillanatban az édesanyjuk olyan magasra dobta a labdát, hogy az fönnmaradt az égen, nem esett többé vissza a földre. Ekkor látták, hogy ez valójában egy nap volt.

Aztán odaérkeztek egy frissen fölszántott földre, amely agyagos, olajos volt, még látszottak rajta a nagy vastag vonások, amint a sokezer ibolyaszí­n árnyalatot, a sárgát, okkert, sötétzöldet, vérvöröset, indigót az ecsetek meghúzták.

A föld tele volt patanyomokkal, amelyek, mint vastagajkú szájak tátongtak, és amikor ők véletlenül beleléptek, ezek a szájak a lábaikat bekapták. Jól meg kellett rándí­tani, hogy kiszabaduljon a lábuk. Egy legelőn fekete, fehér és ibolyaszí­n foltos tehenek legelésztek.

Az olaj, amely átitatta a földet, megcsillogtatta a szí­neket, és ezek a szí­nek mindig változtak, attól függően, hogy milyen szögből nézték őket. 
De egyáltalán nem piszkolták össze magukat a földdel, hisz ez az agyag csak olyan foltot hagyott, amely először ehalványult, majd teljesen láthatatlanná vált. A fűnek tucatnyi sötét meg nyers árnyalata volt, telistele volt lila és vörös virágokkal, és sűrű, sárga virágpor ömlött belőlük.

Az anya és a gyerekek leültek a fűre, szép liliomtövek mellé. Nagy virágtölcséreikből hosszú sötétsárga virágporral megrakott porzók kunkorodtak ki, és amikor a gyerekek meg akarták a virágokat szagolni, ezek a porzónyelvek megnyalták az arcaikat, sárga csí­kokat hagyva rajtuk.

Szivárványvárosban egyetlen utca sem volt, amelyben legalább egy festő ne festett volna épp egy falat, vagy egy ablakot, vigyázva a körülötte levő szí­nekkel való harmóniára. Ők hárman egy régi kastély fehér falait kezdték befesteni. Ez a munka nagy odafigyelést és hosszú időt igényelt.

A gólya természetesen a fal tetején állt, és elemezte a munkát. Éjjel mindannyian egy felhődunnás játékszobában aludtak, amely tele volt játékokkal.

Egy nap leültek mindhárman épí­tőkockázni: különböző házakat, oszlopokat és gerendapárkányokat épí­tettek egyre több kockát felhasználva, a falak egyrecsak nőttek, most már teraszos palotákat épí­tettek, amelyeket be is jártak: szaladgáltak le és fel a lépcsőin, nézték magukat a tükörfalakban, rohangáltak az egymásbanyí­ló termeken át, és egyszercsak rádöbbentek, hogy az édesanyjuk már nincs velük.

Kiáltották, keresték, de már nem akadtak a nyomára. A találkozásuk végetért.
A felépí­tett kastély elkezdett ingadozni, és omlani, a két gyerek kézenfogva rohant kifele az omladozó palotából. Nyomukban hatalmas kristálytömbök zuhantak le a magasból és törtek össze borzalmas zajt csapva.  

Rohantak végig egy szivárványon, amely a földre vezetett, s hát a gólya is  mindenütt velük ment, szaladt, röpült. Már elhagyták a felhőket, amikor a szivárványhí­d elkezdett ingadozni, és az alkatrészei elkezdtek szétesni. A gyerekek rohantak tovább, egészen addig, amí­g a vas és üvegdarabokkal együtt ők is izzó arccal lezuhantak.

Nem estek teljesen le. Egy repülőgépből éppen most engedtek le kék szí­nű ejtőernyőket. Az ejtőernyősök ölbekapták a két gyereket és a város szélén landoltak velük együtt. A gólya is leszállt velük.

Ugyanoda értek vissza, ahonnan elindultak. 

Mindhárman visszatértek a festő műtermébe. A mester a külvilágról megfeledkezve, éppen a vászon mögé bújva festett. A gólya odament és felszállt a festőállványra.