Ki is az a hóember?

Hó hullt, vastag, friss, februári hó. Nosza, kimentünk apával hóembert épí­teni: összegyűjtöttük a sok havat, jól megdöngöltük kesztyűs kezeinkkel, aztán két nagy golyót gurí­tottunk belőlük, és egyiket a másik tetejére emeltük. Majd egy kisebb hógolyót helyeztünk el az előző kettőre, és ez lett a fej, amelybe aztán az ujjainkkal belekarcoltunk néhány hullámos hajfürtöt. Apa vállat és karokat formált neki, meg arcot is, és egy kis pörgekalapot a hullámos hajú feje búbjára. Én elhelyeztem a két szénszemét, a murokorrát, és mivelhogy a hóember kint a hidegben ázik-fázik, minden egyes kerek széngombját jól begomboltam. Aztán apa egy vesszősöprűt hozott, hogy karja is legyen, mint ahogy az bármely hóemberhez illik, de mivel én nagyon szerettem havat söpörni, felkiáltottam: 
-Add nekem a söprűt! Én vagyok a hóember! 
Apa visszavágott: 
-Lehet, hogy neked vörösebb az orrod, de... a hóember én vagyok!
 Nagyapa, aki a járdát söpörte le a ház előtt, és épp akkor haladt át az udvaron, közbeszólt:
 -Nézd, az én hajfürtjeim hófehérek, és a kabátom is zúzmarás. Úgyhogy a hóember csakis én lehetek!

Elnémultan figyeltük nagyapát... és egyszercsak halljuk, hogy édesanya ni­gy kiáltozik:
-Nem, a hóember én vagyok! - mivel elfelejtett melegebben felöltözni, tényleg, a kisöcsémmel a nagy pocijában éppen úgy nézett ki, akár egy hóember.
A hóember kivörösödve ni­gy kiáltott fel:  
-Elég legyen a veszekedésből, mert megsüketülök! Én vagyok a hóember, és senki más! 
Apa felemelte a karjait, valami olyasmit intett felénk, hogy, megadja magát, és átadta a söprűt a hóembernek, mi pedig bementünk a házba, és leültünk enni. Egyszercsak kiáltozás hallatszik a kertből. Kinézünk az ablakon, s hát látjuk, amint hóemberünk dülöngélve szökdincsel.

-Mi lelhette? - kérdezte anya álmélkodva. 
-Megyek, és megnézem. - mondta apa. 
Kiment, aztán jött is befele, verdeste magáról a havat. 
-Szúrkálják a talpát a jácinttövek, és csiklik neki... Ide kell költöztessük a verandára. 
Mindannyian kimentünk, jól fölemeltük, és idehoztuk, ide egészen a bejárathoz közel, a narancssárga lámpa alá, és amikor letettük, akkor kissé előrehajlottak a vállai, és ő maga is előredőlt kissé. 
-Hm, ki kell egyenesí­tenünk, – mondta anya – de a hóember tiltakozott. 
-Hagyjatok ni­gy, mert ni­gy jobban látom, hogy ki járkál az utcán!
Aznap éjjel ismét havazott.  Apa és nagyapa már hajnalban felébredtek, hogy eltakarí­tsák a havat, de álmélkodva vették tudomásul, hogy valaki már eltakarí­totta. A hóember a legalsó hógolyón ide-oda gurulva hordta a havat. 
-Nézdcsak! – mondta apa, látod, hogy menni is tud, látod, hogy mégis idecipeltette magát velünk, ide egészen a verandáig! 
-Igen, mert kényeskedni akart egy kicsit! – mosolygott nagyapa.

A felső- és az alsó szomszédság csodálkozva bámult át a kerí­tés fölött. 
-Csuda egy derék hóemberetek van! Nem jöhetne át hozzánk is, hogy nálunk is eltakarí­tsa a havat a járdáról? 
-Nem tehetjük meg, sajnos, mert hogyha egész utcahosszan végigseperné a járdákat, akkor túl sokáig lenne távol, és az én kisfiam nem válik meg tőle. 
Aztán mégiscsak átküldték abba a szomszéd házba, ahol egy öreg pár lakott.
És ameddig el nem jött a tavasz, a hóember takarí­tott szorgosan, seperte a havat, hol az udvarról, hol a járdáról, és minden egyes alkalommal kihullott egy szál vessző a söprűjéből, és ő maga pedig kissé olvadni kezdett. Amikor a legutolsó vessző is kihullott a seprűjéből, a hóember teljesen elolvadt. És mivel a testvérem, ez a kis gömbölyű, fehérbe öltöztetett csöppség éppen ekkor született meg, hát könnyedén elviseltem a hóember hiányát. És érdekes, hogy akárhány játékot is hozzanak a kisöcsémnek ajándékba, semminek nem örül annyira, mint a narancssárga égőnek, meg a vesszősöprűnek.